Az opera történetének úgy istenigazából alig több mint másfél évtizeden át ragyogó csillaga ő, aki mégis, 40 évvel a halála és 52 évvel a legutolsó énekesi fellépése után is izgatja az emberek fantáziáját az operán innen és túl egyaránt. Akinek a hangját máig lehetetlen közömbösen hallgatni – és majdnem ennyire lehetetlen (művész)filmekből kihagyni. S akiről éppen csak egy szemernyi bocsánatos bölcsésztúlzással azt is méltán le lehet írni, amit az ezredfordulón Fodor Géza tételezett: „Az operaszínpad e zsenijének művészete, művészetének szellemi tartalma túlmutat az operán, s a női sors, a női létezés egész 20. századi problematikájának, kérdésfelvetéseinek, spontán és ideologikus lázadásainak, megértési kísérleteinek, változatos emancipációs törekvéseinek dimenziójába és kontextusába emelkedett.”
*
Művészetének gyakorlati halhatatlanságát az is bizonyítja, hogy kerek és szögletes évfordulókon egyaránt sorjáznak az újabb és újabb Callas-felvételek a máskülönben oly életerősen haldokló lemezpiacon: stúdió- és előadás-felvételek, felújítva és remastered és ad infinitum. Így három évvel stúdióban rögzített operalemezeinek legmodernebb technikai eljárásokkal felpaskolt összkiadása után a Warner Classics most 20 élő opera-előadás felvételének CD-gyűjteményét hozta ki Callas halálának 40. évfordulójára. Ezek az eredendően sokszor esetleges hangminőségű felvételek 1949 és 1964 között készültek, s köztük olyan atipikus Callas-szerepek is meghallgathatók, mint a Parsifal Kundryja vagy Rossini Armidájának címszerepe.
*
A sorozat egyrészt a Callas-jelenség mélyére rántja a hallgatót, másrészt a korabeli operajátszás és nem mellesleg a korabeli operaközönség reprezentatív mintáját is felkínálja. Mindezek persze voltaképpen elválaszthatatlanok egymástól, hiszen Callas és a Callas-hang, amely a szopránok két-három generációjának imitációs kísérletei után is mindmáig megmaradt félreismerhetetlenül egyedi képletnek, abban a meghatározott történeti közegben vívta ki a maga rangját. Una grande vociaccia – jellemezte e hangot Callas egyik nagy mentora, a karmester Tullio Serafin, és ez a „nagy és nagyszerű csúnya hang” a sorozat 20 előadásán majd’ mindig a nulláról kezdte a maga fegyvernyugvást nem ismerő harcát a hallgatóság meghódításáért.
Már amikor nem mínuszból kényszerült indulni, mint az Andrea Chénier 1955. január 8-i milánói előadásán. Ott ugyanis a pár nappal korábban még A trubadúr Leonórájára készülő Callast a tenor Mario Del Monaco hirtelen szeszélye késztette a soha korábban nem énekelt Giordano-opera sietős betanulására, s nem mellesleg a rivális díva, a Maddalena szerepében régóta sikeres Renata Tebaldi Scala-beli táborával való szembesülésre. Nincs az az utólag kitisztított lemez, amely elfedhetné az Antonino Votto pálcája által száguldásra késztetett előadás körül ott szikrázó feszültséget, s annak sűrűjében Callas diadalának küzdelmességét. S ha az eset netán szélsőséges is (habár korántsem a legextrémebb a díva pályáján), semmiképpen sem egyedi: a Callas felé és éppígy a Callas felől áradó feszültség, a vibráló idegesség légköre ott kísért mindahány előadás felvételén. Ott kísért, méghozzá áldásosan.
A mértéken felüli kockázat még egy olyan „hakni” felvételét hallgatva is jól érzékelhető, mint amilyen az 1958-as lisszaboni Traviata volt. A hakni szó használata persze nyilván túlzás, hiszen a két Germont-t, a fiút és apját Alfredo Kraus és Mario Sereni énekelte, de már a kórus és részben a zenekar gyarló teljesítménye, s egyáltalán a salazari Estado Novo pállott provincialitása mégiscsak gigantikus művházi fellépésnek sejteti a kései hallgatóval ezt a majd’ hatvan évvel ezelőtti estét. És mégis, a Violetta szerepétől épp ebben az esztendőben elbúcsúzó Callas itt is mindenestül a saját bőrét viszi a vásárra. A súgó szinte felordítja neki a szövegét (ezt nyilván a szerencsétlen bemikrofonozás miatt halljuk majd az idők végezetéig), az énekesnő pedig tán legszemélyesebb szerepében valósággal átveszi az előadás irányítását. Olyan önkényes és mégis helyénvalónak tetsző lassításokkal él, amelyek éppen nem könnyítik meg a dolgát, s miközben távol tartja magától az e szerepben oly csábító, csöpögős önsajnálat lehetőségét, mégiscsak végigküzd egy utolsó életesélyt a fülünk hallatára. Hogy a küzdelem elsődlegesen most sem a könnyzacskóink ellen van indítva, azt még a halálos ágyán fekvő Violetta levélolvasó prózázása is bizonyítja: mindmáig csak elvétve hallani mástól ilyen visszafogott, a gejl hatásvadászásról lemondó megszólalásokat ebben a szereprészletben. (Éppily stílusos és üdítően mértéktartó egyébiránt a másoknál rendszerint ugyancsak neuralgikus pontnak bizonyuló Lady recitáló levéljelenete Verdi Macbethjének 1952-es felvételén.)
És mivel Callas sohasem a szánalmunkra játszik – az övé minden együttérzésünk. Persze ezzel is csak magunkon segítünk, most csakúgy, mint majd a lassan közelgő születési centenáriumon. 2023, még hat év: hogy ott mi lesz?!
