Ő ugyanis ma a kevesek egyike, aki képes érdemi interjúkat készíteni a tévében: hajlandó alaposan felkészülni az interjúalanyból, fölismeri az érzékeny vagy kényes pontokat, és kész rá is kérdezni ezekre. Hogy ezek ritka és a közönség számára fontos erények, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Kadarkai távol a magyar tévézés centrumaitól, a kínos-periferiális Echo Tv-n is képesnek bizonyult fokozódó érdeklődés által kísért műsort összehozni.
Az Echo Tv-ből idén januárban kitett Kadarkai a Story4 csatornára költözött át, s most ott sorjáznak őszinte, feltáró jellegű ArcKép-interjúi, melyeknek alanyai – az önazonos módon maníros műsorismertető szöveg szerint – „izgalmas, eredeti, valóságos személyiségek, nem divatos percemberek, csereszabatos sztárok. Ők talentumukkal, állhatatosságukkal, intellektusukkal vívták ki nem csak a műsor készítőinek csodálatát.” Legutóbb például D. Tóth Kriszta válhatott a csodálat tárgyává, s ez a beszélgetés hamar érzékletessé tette, hogy minden nyilvánvaló erénye dacára, mi az alapvető gyengéje Kadarkai új műsorának – és általában a beszélgetős portréműfajnak hazánkban. Nem, korántsem a Vitray-imitáció félreismerhetetlensége, de még csak nem is az olyan sutácska kérdések, mint például: „A belső szeretés hiánya lenne az embernek istenigazából a hiátusa?”
A műfaj igazi Achilles-sarka maga a mindenkori vagy helyesebben a majdnem mindenkori interjúalany. Ezek a „valóságos személyiségek” ugyanis lehetnek rokonszenvesek vagy harsányak, szerepjátszók vagy kitárulkozók, de sajna csak igen ritkán bizonyulnak tényleg érdekesnek. (S pláne nem sokadjára hallva őket.) Márpedig valódi érdekesség híján még az őszinteség fétise sem sokat számít, a kérdezői felkészültség és empátia meg egyenesen kárba vész. A szimpátiánkra okvetlenül érdemes D. Tóth Kriszta például hiába vall hosszan arról, hogy „meg kellett tanulnom hagyni szeretni magam”, a néző egy centivel sincs beljebb ezzel az információval. És amin egy privát beszélgetés során kétségkívül mélyen megrendülnénk (korán elvesztett édesanya), az most a tévében a gondosan befésült és kisminkelt őszinteség szabványelemének tetszik – és nagyobbára hatástalan marad. Jószerivel az a maximum, hogy a néző rossz embernek érezheti magát, amiért önmaga számára is érthetetlen módon közömbös marad ily fontos, szó szerint életbevágó téma és ily nyilvánvaló őszinteség láttán és hallatán.
Kadarkai mindeközben érezhetően sokkal jobban meg van győződve interjúalanya érdekességéről, mint a szkeptikus néző, és példás szorgalommal fáradozik a forgatási helyszínül szolgáló Centrál Kávéházban. Bocsánatos szakmai elfogultságból kimerítő alapossággal elegyedik bele a televíziós belterj tárgyalásába (az interjúkészítés nehézségei, a DTK Show indulásának buktatói – 2011-ben!), valamint kihozza a lehető legtöbbet D. Tóth Kriszta gyermeki gyászából és elérzékenyüléséből, felnőtté válásának traumáiból. Azután D. Tóth egy érzékeny, de továbbra sem igazán érdekes pillanatban nem ad választ a riporteri kérdésre, és gyorsan visszakérdez, hogy ez nem baj-e. Kadarkai gyors válasza: „Nem, sőt!” És ebben a reakcióban a civil zavar, a riporteri blikkfang és műsorkészítői apró elbizonytalanodás egyszerre tetten érhető. Igaz, a „sőt” helyett talán pontosabb lett volna ez a szó: mindegy.
Story4, szeptember 4.
