Miközben itthon még jócskán a vándorszínészet vadregényes korában jártunk, s a hazafias célzatú színházépítési kezdeményezések éppen csak megindultak, jó pár magyar származású tehetséget már szerte a nagyvilágban ünnepeltek a fejlettebb színházi kultúrával rendelkező nemzetek. Kevéssé meglepő módon, az első ilyen hódítók az opera-énekesnők közül kerültek ki, hiszen az ő tehetségük éppúgy univerzális, vagy legalábbis internacionális jellegű volt, akárcsak az irántuk megnyilvánuló kereslet.
Csodatünemény
A sort Fodor Josephine nyitotta, aki eleve előnyös helyzetből indult, minthogy Párizsban született (1789-ben vagy esetleg 1793-ban), apja pedig világjáró hegedűművész volt. Alig múlt tízéves, amikor apja zongorakísérőjeként, valamint hárfásként megkezdte művészi pályafutását, de a bakfiskorba már énekesnőként lépett. Szentpétervár, Stockholm és Koppenhága után Fodor Josephine (és ugyancsak operaénekes férje, Mainville) útja Párizsba vezetett, ahol az asszony hamar a nagy operadíva, Catalani egyik potenciális riválisává lett. A kettejük között dúló művészi kenyér-, illetve babérharc története ott olvasható Jókai Mór Egy magyar nábobjában is: a valóságos színházi csata leírásában a Catalani-párt és klakkőrjei megkísérlik tönkretenni Fodor fellépését Rossini egyik operájában. Habár a történet jobbára csak a nagy mesélő fantáziáját dicséri, azért az nem volt minden alap nélkül való, amit Jókai – persze újra csak elragadtatottan túlzó modorban – Fodor nemzetközi ismertségéről ugyanitt leírt: „Híre el volt terjedve Moszkvától Velencéig, és Bécstől Párizsig és Londonig; beszéltek róla mint csodatüneményről; a költők, kik a világharcok hőseire csillagokat raktak, őt a napsugárban fürösztötték, s diadala tökéletesebb volt, mint Napóleoné, mert ő nemcsak egy-egy nemzetnek volt büszkesége, hanem egész Európáé egyszerre, s Angolhonban éppoly nagynak tarták, mint Oroszországban, s a Tuilériákban éppúgy elismerék fensőbbségét, mint a Kremlben.”
Fodor 1825-ben Párizsban a nyílt színpadon veszítette el a hangját, ám amikor az énekesnő emiatt lemondta a további fellépéseit, az opera igazgatója kötelességszegés címén beperelte. Az évekig elhúzódó pereskedést követően Fodor még egyszer megkísérelte újraéleszteni a pályafutását, de az 1820-as évek végén egy nápolyi bukást követően le kellett számolnia ezzel a reményével. Ahogyan azt 1858-ban a Vasárnapi Újság múltidéző portréjában írták róla, „a felejtés fátyola lassanként reá is borult”. Hogy ez mennyire így volt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a portré írója maga is halottnak hitte a visszavonultságában egészen 1870-ig élő szopránt.
La Unger
Az említett fátyol kevésbé borult rá az 1803-ban született Unger Karolina emlékezetére, ami bizonnyal leginkább a Beethovennel való munkakapcsolatnak köszönhető. A mezzoszoprán ugyanis, akivel kapcsolatban Rossini a hang ezüstjét és a tehetség aranyát emlegette, nemzetközi operasikerei mellett oratóriumok előadójaként is működött. Így jutott számára szerep, illetve szólam Beethoven IX. szimfóniájának és Missa Solemnisének ősbemutatóján. Az előbbi mű 1824. május 7-i első nyilvános megszólaltatásán történt állítólag, hogy a közönség ünneplő tapsait nem is sejtő, ekkorra a hallását már szinte százszázalékosan elvesztő, de azért szimfóniáját személyesen vezénylő Beethovent Unger Karolina némi kéz-előhúzogatás árán végre a publikum felé fordította. Unger iránt természetesen a jól halló komponisták is lelkesedtek, így a már idézett Rossini mellett az olasz opera korabeli ifjú mesterei is: Bellini és Donizetti több dalművük ősbemutatóján is ragaszkodtak Unger szerepeltetéséhez. Az itáliai közönség által istenített „La Unger” visszavonulását követően is olasz földön élt tovább, s a halál egy imponáló méretű firenzei villa (La Gressa) tulajdonosaként érte 1877-ben.
Az opera-énekesnők nyomában a század második felében azután néhány prózai színész és színésznő is megindult a világhír vagy legalábbis a nemzetközi ismertség felé vezető úton. Így tett például az írónő és egyszersmind írófeleség, az európai műveltségű Bulyovszkyné Szilágyi Lilla, aki miután Pesten mellőzöttnek érezte magát, a német nyelvterület színházaiban keresett magának szerepeket és elismerést. 1859 és 1875 között megfordult egyebek mellett Hamburgban, Weimarban, a színházi stílusáról utóbb legendássá váló Meiningenben, majd Drezdában. Lilla von Bulyovszky a csúcsra 1867-ben ért fel, amikor is a müncheni udvari színház egyik vezető színésznője lett, s e minőségében a művészetrajongó II. Lajos bajor király kitüntető figyelmét is kiérdemelte. Az egykorú pletykák még valamiféle románcot is rebesgettek, ám sokkalta valószínűbb, hogy az ingatag elmeállapotú uralkodó vonzalma csupán a színpadi alakításoknak (így főleg a Stuart Mária címszerepében nyújtott Bulyovszky-alakításnak) szólt. Lajos király vonzalmát amúgy alighanem indokoltabb lenne egy másik magyarországi születésű színművésszel kapcsolatban emlegetni, hiszen a fiatal Josef Kainz nemcsak az uralkodó kedvence, de egyúttal a kegyence is volt. Az idővel kora egyik legnagyobb német ajkú színészévé váló Kainz személyét mindazonáltal legfeljebb csak a mosoni szülőhely révén sorolhatnánk a magyar színjátszás 19. századi büszkeségeinek sorába.
Utóbbiak közül mindazonáltal egy operettprimadonna jutott a legmesszebbre – és nem csupán földrajzi értelemben. Az ungvári születésű Petráss Ilona volt ez a művésznő, aki a színpadon Pálmay Ilka néven vált ismertté, s akit pár évre egy hús-vér Kinsky gróf vett feleségül. Pálmay a közép-európai sikereket követően a magyar millennium évében, a legmagasabb arisztokrácia pártolásával Londonba is eljutott, s a Savoy Színházban ott szerepelt Gilbert és Sullivan utolsó közös operettje, A nagyherceg ősbemutatóján, majd a darab további 122 előadásán. Az idegen akcentusát átütő bájával feledtető magyar primadonna azután, már túl a századfordulón, még Amerikában is teljesített egy turnét: énekelt és táncolt, s jótékonysági esten lépett fel a nagy francia tragika, Sarah Bernhardt és az író Mark Twain társaságában. A színésznő mégsem volt boldog: „…pályámon elértem a csúcspontot. Sem föl-, sem előmenetel nem létezik többé számomra. Sem szüleim, sem gyermekeim nincsenek. […] Mi keresnivalóm van még, minek is vagyok? Az emberi igények kielégítése egy bizonyos határnál véget ér, amelyen túl a nem kielégíthető vágyak igénye következik: ott kezdődik a határtalan szenvedés… Lelkem a legmélyebb fájdalom rabja…” Szokatlanul szomorú szavak egy nagy primadonnától, akinek az élete csupán az első felében emlékeztetett egy operettre (vagy éppenséggel egy Krúdy-regényre): a 85 esztendős Pálmay Ilka 1945 februárjában, Budapest ostromának napjaiban halt meg.
