Hunnia, pontosabban a Hunnia, még pontosabban a régi Hunnia egyik utolsó büszkesége volt. A magyar filmtörténetnek ebben a legendás műhelyében kezdett hajdan Makk Károly gyakornokként beletanulni a szakmába, s akárcsak a régi filmgyár megannyi nagy és kis mesterében meg derék iparosában, úgy benne is mindvégig ott munkált a Hunnia-tempó. A filmgyártás egyszerre könnyed, ám sosem lazsáló, gyakran cinikus, de mindig munkatisztelő gyakorlata és játékos szellemisége, mely szerint a filmbe soha nem kell, sőt nem is szabad belehalni – a filmet lehetőség szerint jól meg kell csinálni.
Akkor is, ha a konstruált téma és a megrendelői szándék szégyenletes, mint a pályakezdet agitkájában, a Gyarmat a föld alatt című 1951-es szabotázsfilmben volt, melyet hivatalosan a filmgyár alkotói munkaközössége írt és rendezett. A formálisan mindössze társ-rendezőasszisztens Makk (valamint Szemes Mihály) rendben elvégezte a szó szerint kötelező gyakorlatot. A régi világ úri-polgári színészei a saját nívójukat váltig megőrizve, rezerváltan ármánykodtak (kivéve Benkő Gyulát: ő átigazolt a karhatalmi erőkhöz), Bihari József pedig itt is csak olyan elemi hitellel hozta földközeli és mégis emelkedett figuráját, mint mindig és mindenkor.
Ilyen az élet
A néző persze nem erre a filmre gondol, ha Makk Károly pályakezdése jut az eszébe, és ezt nyilvánvalóan helyesen teszi. Az 1954-es Liliomfi minden szempontból hálásabb és emlékezetesebb alkotás: a keletkezés korára rácáfoló, felszabadult örömjáték, a filmvásznon átcsapó derű és ifjúság örök mozija. A hamvas emberi szépség meg a szégyent nem ismerő, tehát önmagát az első pillanattól fogva mindenkivel elfogadtató ripacséria és bohóchumor badacsonyi szürete ez a film. A szerelmes Darvas Iván az idők végezetéig ablakpárkányokon egyensúlyozik majd, Ruttkai Éva kezéből heves ölelés közben mindig ki fog esni a merőkanál, és Dajka Margit torzított hangú sipítozása is örökké a fülünkben marad.
Aztán a színes, napfényes és kosztümös Liliomfi után jöttek újra a fekete-fehérben forgatott jelenkori példázatok. 1955-ben A 9-es kórterem, 1956-ban pedig a Mese a 12 találatról – látszólag két külön világ. Az előbbit a maga korában, aztán hagyományszerűen később is a tisztult(abb) szellemű igazságkeresés filmjeként méltatták, jóllehet a történet mindössze a koreai háborúból visszatérő orvos-párttitkár meg az épp lyukadó gyomrú, öntudatos melós közös győzelmét tárgyazza a régi világ amorális orvos urai, valamint – na, jó! – az új világ személyzetis hárpiái felett. Míg a Mese a 12 találatról könnyűkezű vígjáték volt, amely némiképp a neorealizmus remekműveinek árnyékában is dúsan burjánzó olasz komédiák párhuzamos szövésű mintáit követte. Pedig a két filmet nemcsak a Makknál továbbszolgáló Darvas Iván főszerepeltetése kapcsolta egymáshoz, de az életismeret megannyi gesztusa és egyéb aprósága. Mindkét filmet a mindentudó narrátor szavai indítják (mindkétszer Várkonyi Zoltán hangján), és mindkétszer fölényes felülnézetből mutatva Budapestet, ahol utóbb aztán sorra a néző elé kerülnek a maguk mikroszintjén zsigeri hitelű pesti típusok és szituációk. Ez volt Makk egyik otthonos közege, ahol a rendező – akárcsak az életben – mindig tudta, hogy merre van az arra. Makkot ugyanis nem annyira a szenvedélyes igazságkeresés, hanem sokkal inkább az életismeret jellemezte: közelebbről mindenekelőtt annak az életnek az ismerete, amely honfi- és kortársai számára adatott.
Hogy a filmrendezői praxisban mit is jelentett ez az életismeret, azt 1959-ben rögtön két filmmel és általuk két különböző szinten is érzékletessé tette Makk Károly. Fegyelmezetten abszolválta A 39-es dandárt, a Tanácsköztársaságot glorifikáló vörös mesét, Karikás Frigyes (fő)szerepében az ekkortájt mindenféle elnökségi asztalnál helyet foglaló Benkő Gyulával – és elkészítette egyik vitán felül álló főművét, A ház a sziklák alatt remekét. Itt kiderült, hogy Makk életismerete a szokott közegéből kimozdítva, és nagyban is képes imponálóvá válni. A legkevésbé sem egyenlő szárú szerelmi háromszög filmtragédiája a mindennapian reménytelen élethelyzetek, az egymással végzetesen összezárt emberi sorsok nagy attrakciója. S persze a színészeké, akik közül a púpos Terkát játszó Psota Irén bizonyosan filmes pályafutása legnagyobb teljesítményét nyújtotta, de Görbe János és Bara Margit is saját korábbi rekordjait állította be Makk e rendezésében.
A hatvanas évtizedet egy igazi „papa mozijával” indította Makk: ez volt a Fűre lépni szabad, ahol a legnagyobb konfliktust egy rosszul időzített makarenkói pofon váltja ki, s ahol a géppuskalábú Páger Antal bebizonyíthatja, hogy a rock and roll mindössze felgyorsított polka. Ilyet szerettek látni akkoriban a fiatalok lázongásától utólag és előre is egyaránt félő potentátok, akik mindazonáltal az 1961-es Megszállottak bürokráciaellenes vízügyi panasziratát, majd az 1962-es Sarkadi-megfilmesítést, az Elveszett paradicsomot is csuklás nélkül lenyelték. Az előző évben Kondor Béla műtermének ablakán kieső-kiugró Sarkadi drámája – mondhatni, paradox módon – a továbbélés, a bűnöket és ezek levezeklését követő folytatás kötelmét sulykolta a nézőbe: az élet örök és eseti realitását némi magánéleti reménnyel megszépítve. Változatos felhangú üzenetével tehát igencsak aktuális filmet kínálva a hivatalos meg a nézői elfogadásra.
Makk aktualitásérzékét bizonyította, ha más formában is, az 1964-es Mit csinált felséged 3-tól 5-ig? áltörténelmi komédiája. A nemzeti történelem heroizáló hagyományát támadó magyarországi viták meg a történelmet szabad alapanyagul felhasználó nyugati vígjátékok kettős ihletésében Makk elénk állította Mátyás királyt, a nőcsábászt és Beatrixot, a hisztérikát. A mindentudó narrátor ezúttal fanyar humorral szólt Major Tamás hangján – mintegy futtában a történelem utólagos igények szerinti átírhatóságának témáját is a közönség elé hullajtva. S említsük e félsikerű film másik nagy érdemét is: a szereplőit mindig ziccerekhez segítő színészvezetést, a rendezői kedvenceket (Darvas, Psota, Balázs Samu) fel- és elszabadító rendezői nagyvonalúságot.
Ha átugorjuk a magyar–román koprodukcióban filmszalagra rögzített 1968-as Bolondos vakációt (jobb, ha így teszünk), akkor máris két szomszédos, s a leforgatás lehetőségéért egyként megharcoló főműnél járunk. Az 1971-es Szerelem és az 1972-es Macskajáték persze nemcsak Makk Károly, de az operatőr Tóth János életművében is a zenitet jelzi: előbbi filmben a színészarcokon hosszan – olykor szinte már kegyetlenül – elidőző képsorok, az utóbbiban viszont az asszociációs jellegű bevágások, lefátyolozott emlékképek, s egyáltalán a töredékesség révén. Ez persze értelemszerűen Makk érdeme is volt, ahogyan őt dicsérte a Szerelem elkészítésekor Darvas Lili egyszerre színészi telitalálatot eredményező és nagy reklámértéket hordozó kiválasztása, s éppen így Darvas Iván újrarabosítása is, ami ugyancsak nem nélkülözte a film szigorúan vett történetén kívül eső pikantériát. A Macskajátékban pedig ő érte el, hogy a maga körül amúgy mindig szikrákat vető Dajka Margit a lehető legszikárabb modorban, már-már önmegtagadó fegyelmezettséggel hívja életre a mindenkori özvegy Orbánnék legszomorúbbikát.
A Lady látogatása
A hetvenes évekre még mindig jutott másfél Makk-klasszikus. Az 1977-es Egy erkölcsös éjszaka nyilvánosházi zsánerkörképe szinte tékozló gazdagságában mutatta fel a rendező (és alkotógárdája) élet- és stílusismeretét. Könnyen meglehet, a magyar film talán itt járt a legközelebb ahhoz, hogy kiállításban és modorban, színben és szagban tökéletesen megidézzen egy lezárt történelmi korszakot, méghozzá úgy, hogy mindeközben nem mórikálta körbe ezt az érdemét. Az életről való illúziómentes tudás és a félig bölcs, félig link életszeretet harmóniája, amely olyannyira jellemezte Makk életútját, ebben a filmben szinte testi valósággá vált: kézzel foghatóvá, simogathatóvá, és női sokféleségében még ágyba is vihetővé. A Szerelem után újra csak Déry-novellán alapuló rövid tévédráma, az 1978-as Philemon és Baucis pedig olyan jól kamatoztatta Páger Antal és Bulla Elma színészpárosát, a szöszmötölő öregség közös, csendességében is játékörömtől duzzadó mestergyakorlatát, hogy a végeredmény nemcsak feledtette az irodalmi alapanyag kínos csináltságát, de még az ekkorra valósággal agyonkoptatott ideál, a humanista művészet mintadarabjának is beillett. (Méghozzá egy 1956-ban játszódó történetben.)
A következő, s jószerint az utolsó jelentős mérföldkő Makk Károly művészi pályáján az 1982-es Egymásra nézve volt. A többszörösen merész filmtémát, amelyben az 1956-ot követő néhány év őszinte tárgyalása majdnem olyan botrányosnak hatott, mint a leszbikus szerelem ábrázolása, első renden maga az író, az ekkor országgyűlési képviselő Galgóczi Erzsébet irodalmi súlya – és emberi tisztessége óvta meg a tiltásoktól. Ám ennek előrebocsátása nem csökkenti Makk bátorságának és érzékenységének érdemét, amihez aztán ráadásul a megvalósítás már-már taburobbantó őszintesége is hozzájárult.
Makk ekkorra immár nemzetközileg elismert, jegyzett és keresett mester lett. Így adhatott épp ő instrukciókat Maggie Smithnek és Christopher Plummernek a Molnár Ferenc Testőrét újramesélő koprodukciós filmben, az 1984-es Játszani kell című, méltán keveset emlegetett vígjátékban. Így készíthette el éppen ő a rendszerváltás napjaiban a Magyar rekviem című magyar–német filmdrámát is. Az ötvenhatos halálraítéltek cellájában összesűrűsödő történet megfilmesítése a nemes szándék, a históriai ütemérzék és a nemzetközi együttműködés szép példája volt. Forgatására az akkor Magyarországon vizitáló Lady Dianát is el lehetett kalauzolni, ám egyebekben hamar kiderült, hogy a Szerelem a maga félig-meddig kódolt módján sokkal többet tudott mesélni erről az emberi-történelmi képletről, mint a frissen felszabadult magyar filmgyártás. Makk koprodukcióban készíthette el régi filmálmát, az 1997-es A játékost is, Michael Gambonnal – az éppen A játékos megírására vállalkozó – Dosztojevszkij szerepében. E munkájával a rendező igazolta, hogy jóval hetven felett is képes gusztusos, jól megcsinált, a színészek számára hálás lehetőségeket kínáló filmet készíteni, de A játékos összességében mégsem igazolta az előzetesen hozzá fűzött alkotói reményeket. Mi tagadás, Makk őszikéiről, a 2003-as Egy hét Pesten és Budán, majd az életművet lezáró 2009-es Így, ahogy vagytok tiszteletre méltó és egyszersmind kudarcos próbálkozásairól még ennyi szép emlék sem maradhatott a legtöbb nézőben. Leszámítva Darvas Iván és Töröcsik Mari közös szereplésének melankolikus-nosztalgikus s persze eseményértékű megújrázását az előbbi filmben.
Makk Károly, ha ekkor talán már fárasztotta is a filmkészítés mechanizmusa, a játékot, a truvájt még ekkor is élvezte. Hiszen egy életet játszott végig így, a régi Hunnia tempója szerint.
