„Madame, tudom, hogy maga igazi nőstényördög, de most megmutatom magának, hogy én meg Belzebub vagyok, a főördög!” – Händelnek ez az elhíresült kifakadása, amelyet a fegyelmezetlen díva, Cuzzoni asszony ablakon való tettleges kihajításának fenyegetése kísért, az Ottone 1723-as londoni ősbemutatóját megelőző próbák egyikén hangzott el. A II. Ottó német-római császárt címszereplőül választó opera Händel pályafutásának egyik legnagyobb színházi sikere volt, ám az utókor bizony tartósan kevesebb érdeklődést tanúsított e darab, mint akár a Giulio Cesare, az Alcina vagy éppen a Serse iránt. Az Ottonét méltán megillető rehabilitáció, Nicholas McGegan, illetve Robert King – egyaránt 1993-as – lemezeit követően, most a George Petrou vezette Il Pomo d’Oro felvételével ért új szakaszába. Ennek legnyilvánvalóbb tényezője Max Emanuel Cencic szereplése a hajdan a nagy castrato, Senesino számára komponált címszerepben. Cencic kontratenorja ezen a felvételen is több mint imponáló: hangszépség, kifejezőerő és figurateremtő jelentékenység egyként jellemzi vokális alakítását. A leghíresebb sláger ziccere viszont Lauren Souffleré, hiszen a fiatal amerikai szoprán énekelheti Ottone bizánci jegyese, Teofane Falsa imagine kezdetű szomorú-szép áriáját – meggyőző lírával és hibátlan vonalérzékkel. És mégis, a mellesleg még a kontratenor Xavier Sabatát is a soraiban tudó szereplőgárda legnagyobb személyes sikere alighanem Ann Hallenbergé. A svéd mezzoszoprán ugyanis egészen parádésan játssza ki azokat a változatos lehetőségeket, amelyeket az ambiciózus anya, érzelmes lélek és leleményes intrikus, Gismonda szólama kínált számára. Igaz, jobbára épp e szerep körül válik érzékletessé az Ottone legtöbb drámai és zenei erénye, míg némely más szakaszban tagadhatatlanul felsejlik valami abból a géniuszi rutin üzemmódból, amely némileg megmagyarázhatja az utókor visszafogottabb rajongását.
Decca, 3 CD, 2017
