Egy bel canto opera, amelyet nem szerepvágyó szoprán dívák miatt vesznek elő időről időre – hanem kivételes képességű mezzoszopránok kedvéért. Donizetti legsietősebben megírt operájában ugyanis a mezzoszopráné minden ragyogás, ő áll a középpontban, és itt végre őérte vetélkedik két férfi: egy kasztíliai király meg egy állhatatosságában megingatott szerzetes novícius. A kegyencnő Leonórája tehát jószerint kihagyhatatlan jutalomjáték egy olyan gazdag és kiművelt orgánumú, s nem mellesleg szépséges énekesnő számára, mint amilyen manapság a szőke lett csoda, Elīna Garanča. A 2016-os müncheni Kegyencnő-produkció felvételét is elsősorban miatta nézzük és hallgatjuk: merthogy Garanča debütálása e szerepben igazi teljes értékű operaszínházi alakítás. Az acélkék nadrágkosztüm előnyös, a szilvakék bársonyhang pedig ezúttal is hibátlan, de ezeknél sokkalta fontosabb, hogy a női kiszolgáltatottság és megalázottság, a már-már örök trófeaszerep drámája most érzéki valósággá válik a (mi tagadás, a máskor gyakorta túlontúl rezerváltnak tetsző) Garanča játéka révén. A címszereplő ragyogását csak még jobban kiemeli az első osztályú szereposztás mutatós foglalata: Matthew Polenzani (Fernand) stílusosan kiaknázott fejregisztere és naiv-tiszta felindultsága meg Mariusz Kwiecień (XI. Alfonz) sérülékeny macsósága és sértetlen, pompás vonalérzékű baritonéneklése mindvégig jól szolgálja az előadás korántsem hétköznapi formátumát. Amélie Niermeyer rendezését helyenként ugyan minden különösebb erőfeszítés nélkül le lehetne sajnálni, de a beállítások és a kórusmozgatások hatásosságát, a térformálás tágasságát Budapestről nézve mégis inkább elirigyelné a néző. A keresztény ikonográfia, így kiválólag a keresztre feszített Krisztus hús-vér megidézése a háttérben pedig aligha kifogásolható egy olyan mű esetén, melynek bús cselekménye egy kolostorból indul és ott is ér véget.
Deutsche Grammophon, 2 DVD
