DVD

Donizetti: A kegyencnő

Zene

Egy bel canto opera, amelyet nem szerepvágyó szoprán dívák miatt vesznek elő időről időre – hanem kivételes képességű mezzoszopránok kedvéért. Donizetti legsietősebben megírt operájában ugyanis a mezzoszopráné minden ragyogás, ő áll a középpontban, és itt végre őérte vetélkedik két férfi: egy kasztíliai király meg egy állhatatosságában megingatott szerzetes novícius. A kegyencnő Leonórája tehát jószerint kihagyhatatlan jutalomjáték egy olyan gazdag és kiművelt orgánumú, s nem mellesleg szépséges énekesnő számára, mint amilyen manapság a szőke lett csoda, Elīna Garanča. A 2016-os müncheni Kegyencnő-produkció felvételét is elsősorban miatta nézzük és hallgatjuk: merthogy Garanča debütálása e szerepben igazi teljes értékű operaszínházi alakítás. Az acélkék nadrágkosztüm előnyös, a szilvakék bársonyhang pedig ezúttal is hibátlan, de ezeknél sokkalta fontosabb, hogy a női kiszolgáltatottság és megalázottság, a már-már örök trófeaszerep drámája most érzéki valósággá válik a (mi tagadás, a máskor gyakorta túlontúl rezerváltnak tetsző) Garanča játéka révén. A címszereplő ragyogását csak még jobban kiemeli az első osztályú szereposztás mutatós foglalata: Matthew Polenzani (Fernand) stílusosan kiaknázott fejregisztere és naiv-tiszta felindultsága meg Mariusz Kwiecień (XI. Alfonz) sérülékeny macsósága és sértetlen, pompás vonalérzékű baritonéneklése mindvégig jól szolgálja az előadás korántsem hétköznapi formátumát. Amélie Niermeyer rendezését helyenként ugyan minden különösebb erőfeszítés nélkül le lehetne sajnálni, de a beállítások és a kórusmozgatások hatásosságát, a térformálás tágasságát Budapestről nézve mégis inkább elirigyelné a néző. A keresztény ikonográfia, így kiválólag a keresztre feszített Krisztus hús-vér megidézése a háttérben pedig aligha kifogásolható egy olyan mű esetén, melynek bús cselekménye egy kolostorból indul és ott is ér véget.

Deutsche Grammophon, 2 DVD

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.