Beteglelkű zsarnoki manipulátorok és hisztérikus tömegek, megszállott bűnözők és megbűvölt áldozatok, vámpírok és gólemek, a tudattalanból előtörő sötét indulatok, válságok és összeomlások kicsiben és nagyban: a Weimari Köztársaság filmművészete a múlt század húszas éveiben mintha előre sejtette volna, mi történik majd Németországban a demokrácia röpke közjátékát követően. Az élesen látó kortárs, a frankfurti iskola egyik jeles teoretikusa, Siegfried Kracauer még 1947-ben hamar klasszikussá váló monográfiát szentelt a német filmtörténet e társadalom-lélektani szempontból is oly figyelemre méltó korszakának, s Rüdiger Suchsland 2014-es dokumentumfilmje korántsem csupán címében idézi e könyvet. A két emblematikus rendező, F. W. Murnau és Fritz Lang filmes látomásai mellett olyan kisebb, de váltig az érdeklődésünkre méltó rendezők munkáit is érdemben tárgyalja Suchsland áttekintése, mint a magyar származású Paul Czinner vagy Ernő Metzner. Az alvajárókat és csellengőket, mítoszokat és disztópiákat felvonultató némafilmek nyomában azután még a hangosfilm is beköszönt a weimari korszak utolsó éveiben: itt éppen az Emil Jannings lánykérésén harsányan felröhögő Marlene Dietrich hangján, a Kék angyalból. A tömegek lázadásának és – Kracauer szavával – a tömeg ornamentikájának reprezentatív filmes példáin túl egy másfajta esztétika és társadalmi-történelmi esély mozis lenyomatai is megjelennek az összeállításban. A szolidaritás, az irónia és a szabadság filmjei, mint amilyen az 1930-as Emberek vasárnap volt: Billy Wilderrel és Fred Zinnemann-nal az alkotók sorában. Ők azután kevéssel utóbb éppúgy emigrációba kényszerültek, akárcsak Lang, s még megannyi más filmes alkotó. Hosszú névsoruk a dokumentumfilm végén egyszerre érzékelteti a korszak tragikumát – és a weimari filmművészet máig imponáló gazdagságát.
