László Ferenc

Az évszámos címadás körképet ígér, egy máig zavartan vitatott és még zavartabban elhallgatott esztendő széles ecsetvonásokkal megfestett portréját, ám Török Ferenc inkább az 1945-ös év meg a magyar múlt bűneinek röntgenképét adja új filmében.

Megkésve indult és sietve merült feledésbe. Volt „teokrata anarchista” és lett a munkásosztály, helyesebben a pártmunkásosztály hivatalos írója. A legtöbb könyve és egész élete ma már inkább csak kordokumentum, de a pályája elején és végén azért írt egy-két máig ajánlott olvasmányt.

A modern magyar zene két óriása hegyen-völgyön barangolt, kirándult és túrázott, és a „példamutató nagy ikerpár”-nak még az ideológiája is megvolt mindehhez. Népdal-, rovar- és pillangógyűjtés túl hét határon.

„Óriási bukás… mondhatni iszonyatos bukás” – így írt a múlt héten a pártatlan tájékoztatással mostanság ritkán megvádolható Origo Kálmán Olga új műsoráról, amely némi címmódosítással az ATV helyett immár a Hír Tv főműsoridejét tölti ki hétköznap esténként.

Hogyan játsszunk operettet? Szemernyi kétségem sincs afelől, hogy erre a kérdésre most számos olvasó mindössze egy kurta sehoggyal fog válaszolni, ám a többiek talán empatikusan átérzik e fölvetés jelentőségét, amely a kortárs színházcsinálás egyik legnehezebben megoldható feladatára terelheti figyelmünket.

Hiába, nagy úr a megszokás: az élet sokfelől az arcunkba tolja ezt az igazságot, például akkor is, ha épp az operaház nézőterén ülünk. Mondjuk, két éve, A Rajna kincse bemutatóját követően még háborogtunk azon, hogy M. Tóth Géza rendezői energiáinak ki­lenc­tizedét a mindenféle vetítések kötik le, de még tavaly, A walkür premierjén is nagyot hőköltünk, amikor a walkürök lovaglása Gangnam style revüszámként poroszkált elénk.

„Mi lesz veled, te szegény, beteg ember, ha bekerülsz egy magyar kórházba: túléled-e vagy sem? Ha nem, mibe halsz bele: a betegségbe vagy a kezelésbe?”

Ne kerteljünk, négy éve egészen rémesen indult az Opera – Zeneakadémiára kihelyezett – Late Night-vállalkozása. Rossz blődlizés és átlátszó kisnadrágos illegés fent a színpadon, egy-két tucat unatkozó voyeur lent a nézőtéren: ilyen volt a Mozart Late Night 18-as karikával ellátott produkciója; annak idején ízlésesebbnek tűnt félrenézni, mint kritikát írni arról az előadásról.

A köztudottan zsákutcás és kényszerpályás magyar múlt valójában az esélyek és lehetőségek terepe volt még a tragikus huszadik század első felében is.

„Eszméim győzedelme / legyen emlékjelem” – óhajtotta egykoron báró Eötvös József, de e helyett végül ő is inkább csak szobrot kapott az utókortól.