Egy másik, egy jobb, egy a világra nyitottabb és modernebb Magyarország lehetőségét körvonalazta megannyi mindmáig büszkén emlegetett, és éppígy számos mára többé-kevésbé elfeledett kísérlet, vállalkozás és életmű is: a Nyugattól és Bartók Bélától Sztehlo Gábor Gaudiopolisáig vagy akár Szentpál Olga mozgásművészeti tevékenységéig. Ennek a másik, inkább csak lehetőségében létezett Magyarországnak a jelese volt Bárdos Artúr (1882–1974) is: színháztörténetünk oly sokáig árnyékba és egyúttal sarokba állított apafigurája. Az újságíró-kritikusból színházcsinálóvá átlényegülő, többszörös színházalapító és gyakorlott újrakezdő Bárdos életútjának utolsó három és fél évtizedét most a színháztörténész Gajdó Tamás tárta és dolgozta fel monográfiájában.
Gajdó könyve a kései tisztelgés és adósságtörlesztés gesztusánál valami sokkal fontosabbat is ad a maga póztalan és rokonszenvesen pozitivista adatgyűjtő szorgalmával: rekonstrukciót egy átmeneti korszak színházpolitikájáról, középpontjában egy történelmileg kudarcra ítélt, de emberi-intellektuális autonómiáját váltig megőrző színházi bölccsel. A kötet túlnyomó részét ugyanis annak a szűk-bő három esztendőnek a története teszi ki, amikor a színpadtól való eltiltást és a vészkorszakot túlélő Bárdos Artúr 1945 és 48 között még egyszer nekirugaszkodhatott a Belvárosi Színház igazgatásának. Modern, kockázatvállalóan kísérletező, de egyszersmind büszkén polgári színházcsinálóként, egy hiperinfláció, majd egy kommunista hatalomátvétel árnyékában, tehát összességében a lehetetlent megkísértve.
Gajdó mintaszerű munkájából most kirajzolódnak Bárdosnak a realitásokkal számot vető erőfeszítései és taktikai döntései (Mit tanultunk a szovjet színháztól? – tartott például előadást 47-ben a Magyar–Szovjet Művelődési Társaság ülésén), de éppígy azok az irgalmat nem ismerő támadások is, amelyek a kommunista sajtó felől fokozódó mértékben találták meg a „kormányfőtanácsos úr” személyét és színháza működését. Bárdosnak azért így is jutott néhány fontos színházi este, s a nagy színészfelfedező még ekkor is útjára tudott bocsátani egy utóbb korszakossá növő színészt: az ifjú Kállai Ferencet. Azonban túl minden anyagi motivációjú vagy műsorpolitikai engedményen, Bárdos nem fért, mert nem férhetett el az államosított színház és államosított közönség nagyban épülő rendszerében. Egy 1947 decemberében megrendezett színházi ankét során ugyanis Bárdos kimondta azt, amit egyetlen diktatúra sem tud eltűrni a maga háza táján: „Mondhatnám, minden szabad szellem kikezdi a fennálló és abszolút igaznak tartott szerkezeteket.”
„Csak előre, édes fiam” – írta Bárdos a Rómeóként felléptetett Kállainak, majd 48 őszén amerikai emigrációba vonult. „A „szellemi előkelőség” nagyképű póza mögött megbúvó igazi Bárdos Artúr a szürke középszerűség, az óvatos semmit sem mondás őre és bajnoka volt a magyar színházi életben, idézi Gajdó a Szabad Nép Bárdost búcsúztató cikkét. És idézi a tanítványból hálátlan utóddá elő- és alálépő Simon Zsuzsa nyilatkozatát is e napokból: „Bárdos Artúr teljes politikai, művészi és anyagi káoszt hagyott maga után…” A Belvárosi helyén ma működő Katona alkalmasint mégis inkább Bárdos káoszát tekintheti a maga jogos örökségének, semmint Simon főnéni munkásságát.
Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, 2016, 236 oldal, 2200 Ft
