De Háry János! Hát az még nincsen készen.” Ha igaz, Kodály maga fogalmazott ekképpen a Háry 1926-os ősbemutatójának bankettjén, s utóbb aztán több számmal is gyarapította e művét – amely azonban, minek tagadjuk, máig könnyen félkész benyomást kelthet a színpadon. A Háry ugyanis extra elkötelezettséget, hogy ne mondjuk, hitet követel a mindenkori előadóktól, és ami még ennél is nagyobb bökkenő: a mindenkori közönségtől úgyszintén. Ha az megvan, akkor mellékessé válhat a mesejátékszöveg, Ebelasztin báró bökverselése, de még a Kodály által utólag komponált Színházi nyitány is, amely sajnos vajmi kevés indító lendületet ad a daljátéknak.
A feladat tehát igen nehéz, így szinte jelképesnek hat az amúgy alighanem merész gunyorosságnak szánt rendezői ötlet, vagyis az, hogy a színpadi cselekmény kezdetén több férfiú is tettleg „könnyít magán”. Anger Ferenc rendezése, Szendrényi Éva lóközpontú díszlete és legfőként Juhász Zsolt koreográfiája később is a gúnyos ellenpontok ötletes kihelyezésében bizonyul a legaktívabbnak. Igaz, a folyamatosan „széttáncoló” huszárok látványa sok-sok korábban látott (kar)táncparódiát az eszünkbe juttathat: a Les Ballets Trockadero de Monte Carlo frenetikumától egészen az új operettszínházi Víg özvegy népi táncos pontevedrói kultúrcsoportjáig. A nemzetkritikai fanyarság mindenesetre átjön a rivaldán, és nemcsak a táncok révén, hanem például a Napóleon elleni haditerv megtárgyalásakor, ahol a „hát, nézzük csak!” sokszori ismétlése végül Csuja Imre hangsúlyáthelyezése révén a „mi csak nézzük” évezredes nemzeti sorsállapotát teszi egy pillanatra érzékletessé.
Ez a rész tehát működik. A prózai színészek hozzák a tőlük elvárhatót, Haumann Péter Napóleonja persze igazi rajzfilmhangos remeklés, és Kodály műve is mintha elbírná az irónián túli csipkelődést és frivolitást. De aztán van egy pont, ahol mégiscsak föl kéne emelkednie az előadásnak: a költészetig, az álommagyarság, ha tetszik, az ideák honába. Ezt az emelkedési pontot legkorábban a Tiszán innen, Dunán túl kettősénél érik el a mindenkori előadók, ám most ez az énekszám mindössze arra szolgál, hogy vele és általa Háry és Örzséje kitaszigálja Marci bácsit a színpadról, hogy aztán kedvére enyeleghessen a szerelmespár. A testi szerelem jelzése persze korántsem ellenszenves mozzanat, különösen, hogy két vonzó fiatal énekes alakítja a főszerepeket. De az már problematikus, hogy a jóképű és nyalka kiállású Dobák Attila mintha hangfogóval a torkában énekelne, így Háry szólama a diadalmas pillanatokban olykor szinte hallhatatlanná válik. Balga Gabriella szolid volumenű énekhangja meggyőzőbb, ő néha már-már eléri azt a bizonyos magaslatot is, ám a prózája (és csakis a prózája!) valamiért olyan túlzóan palócos, ahogy azt ma már leginkább csak időjárás-jelentésekben szokás tódítani. Mellettük a Marci bácsiként megszólaló Szvétek László igazi hangnagybirtokosnak, a játékban olykor esetlen Magyar Rádió kórusa pedig a Háry-hang messze leghitelesebb képviselőjének hallatszik.
Ahogy Dobák kiválasztását részben nyilván fotómodelli plakátarca, úgy Palló Imre karmesteri szerepeltetését alkalmasint családi kötődései indokolták, hiszen ő fia a legelső Hárynak és keresztfia a komponistának. Dirigensi működése a rézfúvósszólóiban meg-megingó rádiózenekar élén az egész este folyamán megbízhatónak bizonyult, s Palló végül a mű utolsó szavainak elmondásával még apjára ütő orgánumát is kamatoztathatta.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, április 23.
