Az évszámos címadás körképet ígér, egy máig zavartan vitatott és még zavartabban elhallgatott esztendő széles ecsetvonásokkal megfestett portréját, ám Török Ferenc inkább az 1945-ös év meg a magyar múlt bűneinek röntgenképét adja új filmében. Nem a földosztás és nem a szovjet katonák zabrálása, de nem is a ’45-ös választás és pláne nem az atombomba ugyanis e film témája, hanem a zsidó tulajdonok „elbirtoklásának” és a magyar zsidóság elárulásának gyalázatos és kibeszéletlen utóélete. Ennek hasznából gazdagodik és ennek elhazudott terheit cipeli a béke első nyarán is még az egy évvel korábbi viszonyait őrző falu: a feljelentőkkel, a zsidó ingatlanokba beköltözöttekkel, a cinkos plébánossal, a régi-új jegyzővel meg egy nyilas pártszolgálatossal, aki csupán a karszalagját cserélte le a történelmi fordulat megfelelő pillanatában. Minden más aktualitás inkább csak a történet peremén ködlik fel, hol egy bekapcsolt néprádió, hol egy szovjet katonai dzsip révén. Ez az egyoldalúság akár még zavaró is lehetne, ha nem lenne ily őszintén felvállalt, és ha Török Ferenc fekete-fehérben leforgatott és egyetlen korábbi munkájára sem emlékeztető filmje nem találna ennyi érvényes képet és arcot ehhez a történethez.
Ragályi Elemér operatőri munkája és Rajk László látványtervei mellett ez elsősorban annak köszönhető, hogy – a polgári és úri Magyarország békebeli világával ellentétben – 1945 megidézéséhez ma is vannak elemi hitelű színészarcaink. Igaz, inkább csak az idősebb korosztályokból, de onnan azután okvetlenül: Székely B. Miklóstól Derzsi Jánoson át Szarvas Józsefig és Szirtes Ágiig. És persze ide sorolható Rudolf Péter is, aki a bulvárbeszámolók szerint sokat hízott az 1945 főszerepéért, ám aki mégis leginkább az arcával képes uralni ezt a filmet. Mert ha a kopasz tarkóján gyűrődő hájhurka a sajátja is, a kövérszerep egyelőre nem az: Rudolf Péter hangja és olykor a játéka is a paródiába csúszik át, amint aktivitásba kell lendülnie. Viszont amikor csupán az állát borotválja – tényleg ő 1945 és az 1945 hiteles arca.
A zsidók elveszejtésében tettestársként, de legalábbis cinkosként közreműködött falu nyári álbékéjét és lakodalmi előkészületeit két zsidó gyászmenete zavarja meg. Angelus Iván és Nagy Marcell remekül beállított párosa majd’ mindvégig megtarthatja a feszültséget fokozó és pátoszos némaságot. Igaz, az öreg zsidó és az ifjú bóher távlatos vonulása az útszéli, krisztustalan kereszttel nem nélkülözi a hatásvadászat pereméig merészkedő példázatosságot (és bizony a szépelgés visszatérő gyanúját sem). A kép azonban nemcsak hatásvadász, de hatásos is, ahogyan az a történetet lezáró, amúgy enyhén motiválatlan gyújtogatás meg az elárult és megsemmisített Pollák család lángra kapott fotóalbumának éppen csak villanásnyi látványa is. Az égő áldozat másodjára már az elhurcoltak emlékeit, létezésük utolsó nyomait semmisíti meg.
Az 1945 majdnem olyan jó film, mint amennyire fontos. Mert amíg a téma körüli amnézia tart, addig nincs felszabadulás.
A Katapult Film bemutatója
