„Történetünk örök mélypontja” (Hóman–Szekfű) és a „magyar történelem legfényesebb eseménye” (Rákosi): nem vitás, a Tanácsköztársaság megítélése a kezdetektől mindmáig szélsőségesen alakult, és ezen érdemben a rendszerváltás óta eltelt amnéziás évtizedek sem változtattak. Borsody István 50 perces, szinte tanórai segédanyagnak beillő dokumentumfilmje is ennek a helyzetnek a leírásával indul – és végül ide is érkezik vissza. Ami érthető is, hiszen e mostoha helyzetet reálisan a legsikerültebb filmes összeállítás sem lenne képes meghaladni. Kőszegi Ákos tökéletes narrátori orgánumán mindenesetre elhangzik megannyi hasznos és/vagy ismert tény és adat a tiszavirág-életű rezsimről és utóéletéről, különös tekintettel a propagandára és a terrorra. A dunapataji vérengzés helyszíni megidézése és az ott történtek jelenkori emlékezete persze a legkevésbé sem indokolatlanul került be a filmbe. Ám e tragikus eseménysor és általánosságban az 1918 és 1920 közötti polgárháborús erőszakhullám megértését nagyban szolgálhatta volna annak hangsúlyos jelzése, hogy az I. világháború mészárszéke drasztikusan leértékelte az emberi életeket, és egyszersmind igen magasra emelte a nyílt erőszakkal kapcsolatos ingerküszöböt. A dokumentumfilm nagyobbik felét kitevő utótörténet elbeszélése szintén jelzett némi aránytalanságot és fésületlenséget, például azzal, hogy a Tanácsköztársaság „mellett” felhozható „érveket” a Népi Front nevű szélsőbalos mikroszervezet lúzerei mondják el. Vagy hogy maradt a szövegben néhány ilyesféle, túl sommás megállapítás: „a Kádár-korszak történészei minden eszközt megragadtak…” De azért Borsodyék munkája így is jócskán hasznosnak ítélhető, és csak örülhetünk majd, ha a film eljut a vágyott ifjúsági célközönséghez. Majdnem száz évvel a kommün után, bár legalább ennyit tudna minden magyar fiatal arról a 133 ilyen-olyan napról!
Becsengetünk Produkció
alá
