Dokumentumfilm

133 nap – A Tanácsköztársaság története

Film

„Történetünk örök mélypontja” (Hóman–Szekfű) és a „magyar történelem legfényesebb eseménye” (Rákosi): nem vitás, a Tanácsköztársaság megítélése a kezdetektől mindmáig szélsőségesen alakult, és ezen érdemben a rendszerváltás óta eltelt amnéziás évtizedek sem változtattak. Borsody István 50 perces, szinte tan­órai segédanyagnak beillő dokumentumfilmje is ennek a helyzetnek a leírásával indul – és végül ide is érkezik vissza. Ami érthető is, hiszen e mostoha helyzetet reálisan a legsikerültebb filmes összeállítás sem lenne képes meghaladni. Kőszegi Ákos tökéletes narrátori orgánumán mindenesetre elhangzik megannyi hasznos és/vagy ismert tény és adat a tiszavirág-életű rezsimről és utóéletéről, különös tekintettel a propagandára és a terrorra. A dunapataji vérengzés helyszíni megidézése és az ott történtek jelenkori emlékezete persze a legkevésbé sem indokolatlanul került be a filmbe. Ám e tragikus eseménysor és általánosságban az 1918 és 1920 közötti polgárháborús erőszakhullám megértését nagyban szolgálhatta volna annak hangsúlyos jelzése, hogy az I. világháború mészárszéke drasztikusan leértékelte az emberi életeket, és egyszersmind igen magasra emelte a nyílt erőszakkal kapcsolatos ingerküszöböt. A dokumentumfilm nagyobbik felét kitevő utótörténet elbeszélése szintén jelzett némi aránytalanságot és fésületlenséget, például azzal, hogy a Tanácsköztársaság „mellett” felhozható „érveket” a Népi Front nevű szélsőbalos mikroszervezet lúzerei mondják el. Vagy hogy maradt a szövegben néhány ilyesféle, túl sommás megállapítás: „a Kádár-korszak történészei minden eszközt megragadtak…” De azért Borsodyék munkája így is jócskán hasznosnak ítélhető, és csak örülhetünk majd, ha a film eljut a vágyott ifjúsági célközönséghez. Majdnem száz évvel a kommün után, bár legalább ennyit tudna minden magyar fiatal arról a 133 ilyen-olyan napról!

Becsengetünk Produkció

alá

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.