A sorsüldözött babiloni szerelmespár, Pyramus és Thisbe, akik vagy másfél ezer évvel megelőzték és megelőlegezték Rómeó és Júlia tragikus végzetét, Ovidius és Shakespeare után a 18. századi operafejedelemnek, Johann Adolph Hassénak is hálás témát kínáltak. Az oly sokáig hálátlanul elhanyagolt emlékezetű mester 1768-ban háromszereplős tragikus intermezzót komponált történetükből, ám e mű pár évnyi ismertséget követően bő kétszáz évre feledésbe merült. A historikus mozgalom kutatószenvedélye aztán a múlt század nyolcvanas évei óta újra elő-előhozza Hasse utolsó előtti színpadi művét, az újrafelfedezés legfrissebb impulzusát meg éppenséggel Fabio Bionditól és az Europa Galante formációjától kapta a közönség Salzburgban csakúgy, mint most Budapesten. Biondié csodás egy zenekar: a stílusérzék és a kollektív virtuozitás éppúgy alapértelmezett náluk, akárcsak a félreismerhetetlenül személyes és egyedi hangzáskép. Hasse reformista szellemű operája így a legjobb kezekbe került, az Europa Galante ugyanis lendületes működésével készségszinten tette érzékletessé a Pyramus és Thisbe legújszerűbb vonulatát: a recitatívók és áriák között elmosódó határok, meg az egyik számból a másikba gyakran sikerrel továbbvitt drámai-helyzeti energia ismertetőjegyét. Az énekesek közül ebben leginkább a Pyramus nadrágszerepét éneklő Vivica Genaux volt Biondiék egyenrangú partnere: szorításos hangképzése és egyéb modorosságai egy pillanatra sem feledtethették velünk a tényt, hogy erős kisugárzású művészt hallunk. Egy-másfél vonással hátrébb ugyancsak dicséretesen fáradozott a két másik szólista, a Thisbét éneklő Desirée Rancatore és a lánya után haló zord atya szerepében fellépő tenor, Emanuele D’Aguanno is. Max Emanuel Cenčićék 2015-ös Siroe-előadása után most újra megbizonyosodhattunk: tehetséges fiú ez a Hasse, érdemes lenne máskor is dolgoztatni vele.
Müpa, Fesztivál Színház, február 27.
