HEGYMENET - A természetjáró Bartók és Kodály

Lásd, ez az én birodalmam

Lokál

A modern magyar zene két óriása hegyen-völgyön barangolt, kirándult és túrázott, és a „példamutató nagy ikerpár”-nak még az ideológiája is megvolt mindehhez. Népdal-, rovar- és pillangógyűjtés túl hét határon.

„Írom e levelet a Csikóvár tetején, Pomázi Cyko János várának egykori őrtornyán ülve, pünkösd vasárnapján, a zsebemben talált papíron. Itt még nagyobb a csönd, mint nálatok. Csak egy madár szól néha; az is elhallgat hirtelen, mintha megijedne a saját hangjától. Majdnem a teljes nirvána. Hozzá a tudat, hogy órajárásnyira csak becsületes embe­rek vannak, ti. bogarak és fák. [...] Itt mintha vége volna a világi rendnek: nincs idő, csak világosság és sötétség, néha éhezik az ember, akkor eszik, a forrásból iszik, ha elfárad, hever, szóval mindene megvan. Otthon érzi magát, már ti. én...”

1905-ben a 22 esztendős Kodály Zoltán fogalmazta meg ekképp a maga természetjárói hitvallását, miután a Pilisben túrázva a Nagy-Kevély sasbércének 534 méteres meg a levélben említett Csikóvár 556 méteres csúcsát megmászta. A szabadidős tevékenységek e rokonszenves, egészségmegőrző és szolidan vadregényes válfaja s egyszersmind a hegyek előbb is, utóbb is fontosak voltak Kodály számára egész éle­tében, ahogyan erről egy évvel a halála előtt, 1966-ban életrajzírójának, Eősze Lászlónak vallott: „A hegyek utáni vágy mindig élt bennem, de csak nagy sokára elégíthettem ki. A Kis-Kárpátok láncát Galántáról messze kékellőnek, Nagyszombatból kissé közelebbinek láttam, de csak évek múlva tiporhattam. Akkoriban nem volt szokás kirándulni. Diáktársaim sosem mozdultak ki a városból. A szőlőtulajdonosok gyermekei nyáron szuhai szőlőkben laktak, ott mint vendég én is megfordultam, de messzebb menni, pláne gyalog, nem volt szokás.”

A természetjárás, a kirándulás iránti előszeretettel és a hegyvidéki tájak kedvelésével Bartók Béla sem volt másként. Az 1911-es esztendő elején népdalokat gyűjtve az erdélyi Topánfalván jártában például így lelkesedett: „Csudálatosan szép helyeken járok – még ha semmi eredménye se volna utamnak, akkor se bánnám. Fenyvesek közt, óriási havasok, zuhogó patakok: kocsin is, szánkón is, gyalog is. Nekem ez egészen új, még sosem jártam télen vad-erdős vidéken…” Bartók utóbb, a harmincas években svájci és olaszországi hegyi túrákat megtéve, az Alpokban barangolva is hódolt a természetjárás örömeinek. És ahogy idősebbik fia, Béla írta: „A természetet minden megnyilvánulásában szerette, rendszeresen járt sétálni, kirándulni, és a lehetőségekhez képest minden tanítási év végén egy hónapra elutazott magasabb hegyek közé, ahol testileg és lelkileg teljesen felüdült, és legjelentékenyebb zeneműveit nagyobbrészt így felfrissülve, a nyári szünidő második felében írta. A természet jelenségei közül egyaránt érdekelték a növények, állatok és ásványok…” Rovarokat, lepkéket pedig amúgy gyűjtött is: gyermekként ajándékba kapott selyemhernyóinak nevet is adott, meglett és nemzetközi hírű férfiúként pedig a világ távoli tájairól érkeztek hozzá preparált pillangók és egyéb rovarok.

„Ha én keresztet vetnék, azt mondanám: A Természetnek, a Művészetnek, a Tudománynak nevében...” – így hangzott a 26 esztendős Bartók panteista-modernista hiszekegye, és ez a megfogalmazás segít érzékelnünk a tényt, hogy Bartók és Kodály kirándulásai többek voltak egészséges, alkaterősítő időtöltésnél. Merthogy Bartókék természetjárása kivonulás is volt, vagyis szecesszió, amely a századelő értelmiségi korhangulatáról éppúgy tanúskodik, mint egy újfajta európai természet- és természetesség-kultusz létrejöttéről, és nem utolsósorban a két nagy zeneszerző mindezekből lepárolt személyes élet- és művészetfilozófiájáról.

A romantika vadregényesség-igényéhez és mély individualizmusához ugyanis a múlt századfordulóra még jó pár tényező csatlakozott – még inkább felértékelve a romlatlan természetet és az abban való barangolás élményét. A kapitalizmus és általában a polgári (városi) társadalom kritikája, sőt elutasítása, a nemzeti kultúra gyökereinek megkésett, ám annál buzgóbb keresése, a testileg és lelkileg egészségesebb élet tudományos megalapozású, öntudatos új kultúrája, de éppígy a nép felé való tájékozódás narodnyik gesztusa is ott munkált a Bartókhoz és Kodályhoz hasonló értelmiségiek természetjáró szenvedélyében. Bartók például, aki a népzenére is a „természet tüneménye” megjelölést alkalmazta, a „városi emberszag” elől menekült: a hegyekbe, ki a lakóhelyéül választott Rákoshegyre, s persze el a távoli falvakba, népdalgyűjtő körutakra. 1906 táján nem mellesleg a „jelmezét” is ehhez a várostól távolodó, természethez-vidékhez közeledő attitűdhöz igazította: szakállat növesztve, szalmakalapot, szandált és gallértalan Tolsztoj-inget viselve. Bartókot mindemellett a korabeli német „Körperkultur” mozgalom is megérintette, a vegetarianizmust, de szintúgy a naturista napfürdőzés gyakorlatát is ideértve.

Kodály Zoltán, ahogyan az már a legfentebb idézett 1905-ös levélrészletből is kiolvasható volt, a maga saját, mélyen gyökerező bizalmatlanságát is összekapcsolta természetjáró praxisával. „Szeretem az embert; ezt az emberszeretetet féltem az emberektől, azért kerülöm őket…” – írta ugyan­csak ez idő tájt, és a szeretet szó kétszeri használata sem téveszthet meg minket afelől, hogy Kodálynak az emberi-polgári társasághoz fűződő alapérzülete ennél okvetlenül árnyaltabb leírást érdemelne. A természetbe való kivonulás gesztusa mindazonáltal az ő esetében is több volt az egyéni vérmérséklethez nagyon is illő időtöltésnél: művészi következményekkel járó vonzalom volt, ami zeneszerzői életművének megannyi alkotásával is igazolható a Mátrai képektől a Hegyi éjszakákig. A zenetudós és mindhalálig áhítatos Kodály-csodáló Szabolcsi Bence Kodály és a hegyek című vázlatos írásában meg is próbálta összefoglalni e természetszeretet emberi-művészi összetevőit és persze a maga vonatkozó személyes emlékeit is. „Közte és a hegyvidék közt titkos és szoros összefüggések, mély rokonsági szálak szövődtek; Kodály és egész élete, egész műve a szabad levegőhöz, földhöz, a tájhoz, de főleg a hegyekhez kapcsolódott. Én úgy éreztem, hogy a hegyeken keresztül fogom őt valaha megérteni, őt, a mindenkinél titokzatosabbat, kiismerhetetlenebbet és varázslószerűbbet. Úgy is neveztük néhányan, a hegyi varázsló.” Így írt a kissé mindig a lelkesedés hevületében recitáló Szabolcsi, és ha úgy tetszik, a másik zseni kirándulási fotóit, hegymászó bakancsos képeit szemlélő utókor akár ilyen hegyi varázslónak vélheti Bartók Bélát is.

Figyelmébe ajánljuk

Lefotózta a Kígyó-sziget egyik védőjét, aki visszaszólt az oroszoknak

Emeric Lhuisset fotográfus fényképein valódi harctereket és igazi katonákat látunk, még akkor is, ha a kompozíció klasszikus festményeket idéz. Mi a viszonya valóságnak és beállításnak, hogyan nyerhetik vissza hangjukat a történelem tényleges főszereplői, és hogyan sikerült lefotózni a Kígyó-sziget védőjét, aki rádión szólt be az orosz hadihajónak? Budapesti kiállítása apropóján beszélgettünk.