Most, a Ring-tetralógia harmadik darabjának bemutatóján viszont már puszta megszokásból is a két előző előadáshoz kezdjük méregetni az aktuális produkciót és benne a rendezői teljesítményt, s ez úgy lehet, kedvezőbb M. Tóth értékelésére nézvést, mintha az ő Ringjén kívül keresnénk összehasonlítási alapokat a Siegfried számára. A KEDD Kreatív Műhely vetítései persze most is túl sok figyelmet követelnek a rendezőtől és a nézőktől egyaránt: egyre csak peregnek a gusztusos, de korántsem megunhatatlan képsorok, a szereplők előtt-mögött pedig egyre újabb vetítővásznakat eresztenek le, majd húznak fel. Így aztán értelemszerűen most már az az erősnek szánt gesztus is csupán a vetítés részévé válik, amikor a 3. felvonás egy pontján (a Vándor és Erda kettősénél) a rendező lekapcsolja a vetítést, ahogy azt tavaly Siegmund halálakor is tette – akkor még egy pillanatra meglepve és felüdítve a közönséget.
Viszont akárcsak A walkür esetén, úgy most is összeállt egyfelvonásnyi zenés színház, túl és innen a vetítéseken. A Siegfried első felvonásában a játszó személyek színpadi motiváltsága és összhangja, éppígy Zöldy Z Gergely színpadképe (a kitátott sárkányszájat formázó fadarabokkal) is jóval ígéretesebbnek tetszett annál, mint amilyenné a folytatás sikeredett. Az apátlan-anyátlan nagykamasz, a megválaszolatlan kérdések, heves rokon- és még hevesebb ellenszenvek között szeleskedő Siegfried útja ugyanis utóbb csak hevenyészett színpadi megoldások felé vezetett. Ilyen volt a sárkány, az információs hatalom felett őrködő Fafner (jobb kidolgozást érdemlő ötlet!) űrbunkere és ott bent a legyőzetés szánalmas jelenete, de ilyen volt az ezúttal testi valójában is megjelenő Erdei madár sértéssel felérő jelmeze és szüntelen szárnyverdesése is. És legfőként ilyen volt a Siegfried és Brünnhilde egymásra találásának hátterében az a néhány alak, akiket rosszindulattal Teletubby-figuráknak, empatikusabb közelítéssel csirkéknek lehetett észlelni, de akik így is, úgy is kizárólag bosszantóan zavarónak bizonyulhattak.
Az előadás egyik nagy szerencséje, hogy a címszerepben most debütáló Kovácsházi István nemcsak strapabíróan teljesítette szólamát, ami ebben az extrém nehézségű szerepben amúgy már önmagában is tiszteletre méltó lenne, hanem – mintegy a rendezésért is jótállva – életre hívott egy komoly figurális hitellel bíró színpadi alakot. Wagner olyan új típusú hősnek szánta Siegfriedet, aki „teljesen a jelenben él”, de persze Siegfried mindenkori alakítójának azért egy-két felvonással mindig előre kell tekintenie, máskülönben nem marad hangja a gyönyörű és nehéz zárókettősre, ahol a hős a frissen ébredő Brünnhildével kényszerül énekversenyre kelni. Kovácsházi is óvta magát itt-ott az első felvonásban, s a kiváló tenorista számára hangjának legbiztosabb rejtekhelyéül ezúttal is az orra szolgált. A nazalitás mindazonáltal nem vált zavaróvá, a két kovácsdal erőteljes formát hallatott, és a szólam formátumos lebonyolítása közben Kovácsházi széles mozdulataival, kamaszindulatával és szertelenségével, majd a zárókettős során szemérmes tétovaságával és a saját ifjonti oktalanságának fölismerésével megteremtett egy koherens és még a rokonszenvünkre is érdemes Siegfried-alakot. Molnár András és a Wagner-napok többszöri hőse, Christian Franz nyomában Kovácsházi István is elfogadtatta magát Budapesten Siegfried jelentékeny megformálójaként, és ez majdnem a legtöbb, amit egy Wagner-tenor elérhet.
Siegfried szeretetlen nevelőapját, a sötéten komikus Mimét Jürgen Sacher a szerephagyománynak megfelelő törpés-lumpenprolis serénykedéssel adta. Egils Silins Vándora adekvátabb Wotan-alak, mint két éve Kálmándy Mihály volt, Tomasz Konieczny tavalyi alakításával pedig pariban van. Sőt, fejfedőjének és másként rossz jelmezének hála a lett basszbaritonnak még a kiöregedett táncdalénekes látszatától is sikerült megmenekednie, nem úgy, mint szerepelődeinek. Az Alberich szerepébe visszatérő Marcus Jupither ugyancsak erős figurát hoz, jelenléte a kárörvendés és a kárhozottság elegyét mutatja, s esetében még a jelmez, a leginkább Kutuzov generalisszimuszt idéző egyenruha is beillik találatnak. Rácz István (Fafner) mélybasszusát jó újra hallani, Gál Erika meggyőzőbb Erda, mint Carmen, Szemere Zita (Erdei madár) pedig szerencsére nemcsak szárnyverdeséseivel kelt feltűnést, de üdén megszólaló szopránjával is. A zárókettősre felébresztett Brünnhildét Sümegi Eszter énekli: diadalmas erővel és mégis érzékenyen, nagy formát hallatva, éppen csak modorosan túlhangsúlyozva és túlropogtatva minden szóvégi mássalhangzót.
Halász Péter ezúttal is remek munkát végzett az operaház zenekarával, s ennek köszönhetően sok ponton ők cáfoltak rá arra az elterjedt vélelemre, amelyet a vetítések cáfolat helyett csupán elfeledtetni próbáltak: vagyis hogy a Siegfried lenne a Ring mélypontja. Nagy muzsikálást hallottunk tőlük, a 3. felvonás előjátéka például emlékezetesen szépen sikerült a bemutató estéjén. Halászt ugyan itt-ott magával ragadta a szenvedély, ami a zenekari hangerő túlfokozásával járt, ám az összbenyomás így is a lelkesedés és a sajnálat érzését keltette fel bennünk. Lelkesedést a karmesteri és a zenekari teljesítmény hallatán, és sajnálatot, hogy jövőre, az utolsó estén nem Halász Péterrel zárul majd A Nibelung gyűrűje.
Magyar Állami Operaház, március 19.
