Közéleti író volt – egy olyan korban, amikor ez a szerep rendszerint életveszélyesnek és/vagy becstelennek bizonyult. „Írói munkásságát a politika kérdéseihez való cselekvő viszony határozza meg”: így méltatták még életében, és ebben a suta megfogalmazásban akarva-akaratlanul már akkor benne rejlett Mesterházi Lajos életművének drasztikus bírálata is.
Félelemből agyonüti
Az alig pár évvel korábban, 1913-ban átadott Wekerle-telepen született, felfelé igyekvő (kis)polgári családban, még ha a maga és szülei társadalmi pozícióját Mesterházi Lajos utóbb többszörös határhelyzetté stilizálta is. Persze nem minden alap nélkül, hisz bár az eredeti családnév (Hoffstaedter) német származást jelez, azért akadtak franciák, szlovákok és zsidók is a felmenők sorában. A felemelkedési folyamat pedig megakadt a harmincas évek elején, de azért a kamaszkorában még papnak készülő és buzgó katolikus fiatalember így is bejutott a pesti egyetemre, sőt az Eötvös Kollégiumba is. A latin–francia szakos bölcsész tájékozódása jócskán kiszélesedett: legitimizmusát egy saját, egyszemélyes világnézetre, a teokrata anarchizmusra cseréli, látogatja Gombocz Zoltán és Gyergyai Albert szemináriumait, és éppen nem utolsósorban bejárja Nyugat-Európát. Részben hátizsákos diákként megismerkedve Hitler Harmadik Birodalmával, részben ösztöndíjasként eljutva a párizsi Sorbonne-ra. Utóbb mindkét élmény Mesterházi műveinek gyakran visszatérő motívumává válik: koronként változó hangsúlyokkal, de egymáshoz még így is a felismerhetőségig hasonló történetelemeket és alakokat végigvezetve életművén.
A végzett bölcsészből, aki 1940-ben még Ovidius 17. századi francia recepciójából doktorált, mégsem vált filológus – és egyelőre még író sem, jóllehet ez irányú ambícióiról már ekkor is tudott tágabb környezete. Mesterházi banktisztviselő lett, és egy egyelőre csak kötetlen irodalmi szalonféle házigazdája. A nála összegyűlő fiatal társaság, a „csürhe” soraiban emelkedő pályájú tudósok és írók (Szauder József, Honti János, Rába György stb.), valamint a szalonkommunizmus szintjét elérő és azt meghaladó baloldaliak egyaránt akadtak. Ekkor az anarchizmus mellett még maga Mesterházi is legfeljebb a szalonkommunizmussal kacérkodhatott, „Józsi bácsi” (vagyis Sztálin) győzelmének kibicelve, ez az önéletrajz későbbi torzulásaival együtt is biztonsággal állítható. Méghozzá éppen az ekkor még csupán az asztalfiók számára írt első felnőtt szépírói próbálkozások olvastán. A bő másfél évtizeddel később kiadott első novellákban a fasizmussal és a fennálló renddel szemben táplált általános megvetés és veszélyérzet a legmarkánsabb vonás: a szatirikus Államcsíny Totopupuában (1940) című elbeszélésben éppúgy, mint az 1942-es Madár Lajos bűntényében, melynek címszereplője egy banktisztviselő, aki a félelem általános állami-erőszakszervi légkörétől megtébolyulva végül agyonüt egy rendőrt.
Ekkor, 1943 táján írta meg Mesterházi az első regényét is, amely csak jóval a halála után, alig néhány éve, 2013-ban jelent meg. A Farsang az író által korábban megismert párizsi magyar diák- és értelmiségi közegből indul, de a cselekmény szálai mind hamar Magyarországra érnek, és a regény az 1939 és 1941 között eltelt évek meglepően érzékletes és hű hangulati rajzát adja. A cím a „keresztény középosztály” előtt a zsidótörvényekkel megnyílt jogtipró térfoglalás lehetőségének, a strómanok fénykorának kurta, de tragikusan mozgalmas időszakát jelzi. A magyar úri társadalom jellegzetes, de korántsem sematikus típusai mellett az életben maradás helyett inkább a háborús konjunktúrára játszó „okos zsidók” is ott nyüzsögnek a regénybeli Balaton partján és Pest kávéházaiban. Ahol aztán a több téttel játszó nyilas újságíró akár tartós szövetségre is léphet az álértelmiségivel és valódi izraelitával, a Mesterházi több művébe is átkerülő örök-elvtelen túlélővel, Pollák Péter Lajos elméletgyárossal. De Mesterházi a saját társaságát is beleírta könyvébe: a baloldali kiútkeresések szócsépléseit és a világmegváltás naiv kis köreit, soraikban a lelkiismereti okokból munkássá lett egykori úrifiúval, aki komikusan hat a maga kommunista terminus technicusaival, és persze az író alakmásával, Vági Lászlóval, a dühös pacifistával.
Meglepően érett és ügyesen megírt első regény a Farsang, az viszont nem is olyan meglepő, hogy Mesterházi 1945 után meg sem próbálta kiadatni. Az 1943-ban a szociáldemokrata pártba belépő férfiú ugyanis, aki utóbb „nem akarta misztifikálni” forradalmári és ellenállói érdemeit, s aki visszaemlékezései szerint 1944-ben egyszerre volt banktisztviselő és katonaszökevény, egy ellenálló csoport tagja és a külügyminisztérium reménybeli sajtómunkatársa, 1945-ben már az I. kerület első számú kommunistája volt. Mesterházi pártmunkás lett, írói tervei és ambíciói évekre mellékessé váltak, s amikor aztán a negyvenes-ötvenes évek fordulóján mégiscsak megkezdte szépírói pályafutását, a Farsang árnyaltabb társadalomábrázolása és higgadtabb hangja már sem idő-, sem pártszerűnek nem számíthatott.
Túljárt a barnaszén
Jöhetett ehelyett az olyan írások sora, ahol a munkában és a politikai harcban egyaránt élenjáró, de közben – részleges alakmás! – művészi álmokat is dédelgető Mátyás bácsi készülő festménye e címet viseli: „Sátor János sztahanovista marós a maga készítette új ütőkést próbálja ki” (Csodák nélkül, 1951). „A világ legtermészetesebb dolga, hogy Rákosi elvtárs mindig velünk van, köztünk jár” – áll például a Személyes segítség című novellában, és e korban az is a világ legtermészetesebb dolgának tűnhetett, hogy egy sajtótudósítás szerint Mesterházi épp „a barnaszén vegyi értékesítése körül folyó imperialista mesterkedésekről” tervez könyvet írni. Meglepőbb inkább az lehetett, hogy ez a szépprózai alkotás végül mégsem készült el. Elkészült viszont 1954 és 1956 között egy nagy regénytrilógia, a Tanúság, amely első darabjában (Az ember nevében) már jóval leegyszerűsítettebb korrajzot ad a második világháború éveiről, a folytatás pedig (Fényes szellők, Hazafiak iskolája) a koalíciós évek küzdelmeit jelenetezte egy szocdem fősátán és több, a kommunista pártba befurakodott elvtelen karrierista felvonultatásával.
Mesterházi szokásához híven e trilógiába is beleírta pártmunkási-filoszi önmagát (itt épp Szalárdi néven), de amúgy kevés öröme lehetett e művében, amely 1956-ban megalázó gyorsasággal vált idejétmúlttá. Sem e regényfolyam, sem közszerepléseinek modora és tartalma nem öregbítette az író tekintélyét, még akkor sem, amikor Rákosival szemben immár kritikusabb hangot kockáztatott meg. 1956 ősze ilyesformán jókora zavarban találta és még nagyobb zavarba hozta a párthatározatokhoz életvitelszerűen igazodó írót. Hogy e napokban mit tett és mit nem, azt utólag már igen nehéz lenne rekonstruálni, így jobb híján elfogadhatjuk a nagy vonalakban alighanem tájékozott Kádár János 1958-as kijelentését, miszerint Mesterházi „igaz, hogy októberben hőbörgött, novemberben megmondta, hogy elítélte a párt vonalát, vívódott, megjárta ezt az utat, amit általában a becsületesek megjártak”.
Kádár ugyanekkor azt is elmondta a szűk pártvezetés plénuma előtt, hogy „Mesterházi komoly érték, és hasznos munkát végzett a párt érdekében”. Maga az író akkor épp a frissen megindított szélbali Élet és Irodalom felelős szerkesztője, büszkén így fogalmazott: „vörös agitátor lettem”. Mesterházi 1960-ig szinte a hivatalos irodalmi élet egyik főszereplőjének látszhatott. 1958-ban megírta a Pár lépés a határ című illegális kommunista kalandregényt, amelyet aztán Keleti Márton meg is filmesített, és ugyancsak ebben az évben bemutatták drámáját, a Pesti embereket. Ez a darab visszanyúl a harmincas évek végének meghatározó magyar típusaiig, de rögvest meg is hamisítja azokat, méghozzá azzal az egyértelmű szándékkal, hogy a Horthy-korszak és 1956 között kontinuitást mutasson ki. A kommunisták jelenlétét masszívan felültódító és olykor tagadhatatlanul ügyesen jelenetezett dráma a jelen hivatalos pártvonalának szellemében tett erőszakot a múlton, éppúgy az utólagos önigazolás szellemétől (is) vezérelve, mint a másik kurzusdráma, Darvas József Kormos ég című darabja.
Az óvatlanságból Kádáréktól balra szaladó ÉS-t 1960-ban hivatalosan megfegyelmezték, így Mesterházi is elveszítette szerkesztői állását. Igaz, két évvel később Kossuth-díjat kapott, beköltözhetett egy kis budai „palotába”, 1966-ban pedig megindíthatta a Budapest című folyóiratot, amely életművének egyik legmaradandóbb alkotásává lett, és máig nélkülözhetetlen forrásanyag sok kutató számára. Mesterházi, a közszereplő és élharcos azonban lassanként mégis talonba került, jóllehet témaválasztásai változatlan közéleti ambícióról és elkötelezettségről tanúskodtak. Különösen a megalkotandó új, szocialista magánerkölcs kérdése izgatta, főleg kádervonalon (akárcsak a Kertes házak utcája című film alkotóit), de változatlanul élénk érdeklődéssel kísérte az áldozatos pártmunkások sorsát is.
Elpolitizált élet
Ez utóbbi témát növesztette 1964 és 1966 között nagyregénnyé: a Férfikorban felmutatva egy példázatos kommunista életpályát, és azt a kérdést firtatva, hogy vajon „megéri-e” magyar kommunistának lenni. A regény főhőse – újabb alakmás! – művészi tehetségét kiaknázatlanul hagyva inkább világjobbításra adja a fejét, „elpolitizálja az életét”, miközben környezete alig érti meg a harcát, és nem egy ismerőse inkább az „Egyesült Nemzeti Hagyjanakbékén és Nemolesztáljanak Párt” tagja lenne. A Férfikor egyrészt egyetlen összefüggő és mélyen hamis narratívába fogja a 45 előtti és 45 utáni kommunista mozgalom történetét, másrészt büszkén és tételesen igazolja a kádári kétfrontos harcot: a mindkét szélen elkövetett rettenetes bűnöket kárhoztató, de csak jobbfelé lesújtó gyakorlat igenlésével – jóval Sánta Ferenc Húsz órájának nívója alatt. (E pártmunkásregényben amúgy Rákosi, sőt Nagy Imre is feltűnik a szereplők sorában.)
Ha tetszik, az 1971-es regény, az Apaszív is kínál egy írói alakmást, hiszen annak főszereplő-mesélője, az örök túlélő svihák, Baróti Dániel Imre dilettáns íróként fut a siker után. De mindig az aktuális széljáráshoz igazított alapművével örökké lekésik arról a pillanatról, amikor a regény épp egybeesne a korkívánalmakkal. Nehéz elképzelni, hogy a korral egyre önreflexívebb Mesterházi ne érezte volna ebben a saját sorsával való párhuzamot. „Többször kell tükörbe néznünk, ha azt akarjuk, hogy a tükörképünk hasonlítson ránk” – írta pár évvel ezt megelőzően, abban az amúgy kancsin önszembesítő novellában, amely az Alvéy címet viselte. A krúdys név betűszó: Amilyen Lehettem Volna Én Is.
Az életét az izomsorvadás diagnózisának árnyékában élő Mesterházi ekkoriban tolószékbe kényszerült, és ezzel végképp kikerült a hivatalos irodalom belső köréből. Ez a tény hasznosnak bizonyult, hiszen a napi ügyektől elrekesztett író visszatalálhatott klasszika-filológusi gyökereihez, és szabadon kiélhette a prózáját gyakran megterhelő esszéizáló hajlamát. Így született meg 1973-ban A Prométheusz-rejtély: a megszabadított Prométheusz nyom nélküli eltűnése ügyében kutakodó, merészen aktualizáló szocialista esszéregény. Az önigazolás és a jelenre kacsintás nem is annyira alsó, mint inkább középszólama persze itt is tehertételt jelent, ám a Mesterházi által mozgatott műveltséganyag, valamint a vállalkozás egyedisége és az elbeszélés fesztelen hangja kedvezőbb benyomást kelt, mint az író mindahány többi műve, amely csak a Farsang óta keletkezett.
Kevéssel a halála előtt Mesterházi még egyszer nekifeszült a saját életrajzának, de részben már csak magnóra mondott műve befejezetlenül maradt. A kísérlet torzó voltában és gyakorlati megoldhatatlanságában is imponáló: az őszinteség ambíciójával és feltáró jelleggel elbeszélni egy utólag súlyosan megterhelt életrajzot, és annak középpontjában a határhelyzet és fordulópont pillanatfelvételét, egy 1942-es szeptemberi vasárnap délelőttöt az Auguszt cukrászdában. De ez az utolsó mű már nemigen árnyalta Mesterházi Lajos megítélését: az irodalom java már az életében leírta őt, és mindmáig irodalomtörténeti tagrevízió sem javított a szocialista író pozícióján. Mesterházi közéleti „sikereinek” hosszú a böjtje.
