Az operettet ugyanis egyszerre sújtja – és korántsem csupán nálunk – a színházi világon belüli tartós presztízsvesztés, a múzeumi műfajjá válás, s éppen nem utolsósorban: az operettet éltető polgári társadalom és kultúra megsemmisülése. És akkor a műfaj örök szakmai kihívásáról, az énekszólamok és a prózai szövegek egyként nívós előadásának szinte megvalósíthatatlan ideáljáról még nem is beszéltünk.
Mindezen nehézségeket a legextrémebb töménységben rendszerint azok a nagyoperettek teszik érzékletessé számunkra, amelyeket dicsérően operai igényűeknek szokás nevezni. Klasszikusan ilyen például A cigánybáró, amelynek Erkel Színház-beli bemutatója most egyszerre mutatta kérdésesnek az operai operettjátszás egész gyakorlatát és a Strauss-remekmű színpadi életképességét. S ami a legkülönösebb: e két fájdalmas kérdőjelet éppenséggel azok a tiszteletre méltó erőfeszítések tették ily feltűnővé, amelyeket sem Szinetár Miklós rendezésétől, sem a produkció egészétől nem lehet elvitatni.
A cigánybáró és a jelenkori közönség egymástól való távolságát mindjárt a nyitány során kendőzetlenül nyilvánvalóvá tette Szinetár, amikor gyakorlatilag vetített képes kiselőadás megtartására használta fel a színpadi cselekmény beindulását megelőző perceket. Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című korabeli könyvsorozat, Rudolf trónörökös Monarchia-méltatása, Jókai forradalmárból aulikus realistává való átlényegülése, a dualista államalakulat etnikai, nyelvi és viseletbeli sokfélesége: ez mind megjelent a kivetítőn, s bár a megoldás színpadidegen volta átütőnek bizonyult, nem állítható, hogy a közönség tekintélyes hányadának ne jelentett volna hasznos újdonságot ez a sok-sok információ.
Meglepő módon az ismeretterjesztés és a didaxis a nyitány után sem maradt abba: a közönség ugyanis A cigánybáró előadása helyett egy előadást tekinthetett meg A cigánybáróról – és ez sajnos egyáltalán nem ugyanaz. A darabba Szinetár által beleírt Kikiáltó (Hábetler András) mindenekelőtt elmesélte és eljátszatta az operett cselekményének előtörténetét, mely gesztus ugyancsak a túlmagyarázás vonulatát képviselte az előadásban, s eközben ironikusan, de nyomatékkal megkezdte a szinetári hangsúlyok kihelyezését is. A 85 esztendős rendező számára ugyanis részint a Duna menti birodalom mára nosztalgikusan fölértékelődő békés sokszínűsége, részint a Jókaihoz hasonló exforradalmárok bölcsen belátó realizmusa, részint a kiegyezéssel (az 1867-essel és a mindenkoriakkal) mégiscsak együtt járó skizofrén szituációk (például Rákóczi-induló egy bécsi operettben) érdekelték. A szakirodalomban régóta a kiegyezés operettjeként emlegetett műről lévén szó mindez igazán nem számíthat erőszakkal ráhúzott értelmezésnek, ám a túlzott didaxis és a történet megannyi pontjának kitöltetlensége együtt mégis kelthetett némi elégületlenséget a nézők egy részében. De hadd jelezzem máris: alighanem csak a kisebbségük körében, merthogy a bemutató összességében végül zajos sikert aratott.
Magam, az említett kisebbséghez tartozván, nemigen tudtam mit kezdeni például a kabaré- és esztrádműsorrá növesztett harmadik felvonás túlnyomó részével. Sem az ismeretterjesztő vonallal (Mozart, Metastasio, XIV. Lajos stb.), sem Mária Terézia fölléptetésével, sem a jelenre kacsintó kiszólásokkal (trafik, kaszinóengedély). Igaz, e harmadik felvonásra végre értelmet nyert a mutatós díszlet (díszlettervező: Horesnyi Balázs) központi eleme, a ringlispíl, valamint ekkor került előadásra a rendezői koncepciót végre színpadi-esztétikai értelemben is igazoló táncbetét. Melis László ugyanis virtuóz átiratot készített a Kék Duna keringőből, belejátszva abba sokféle Duna-táji etnikum zenei világát és táncformáját a délszlávtól a zsidóig, s e számban aztán a tánckar is remekelhetett.
Héja Domonkos zenekara ellenben nem volt nagy formában ezen az estén, az említett táncszám talpalávalóját húzva pedig különösen sok kidolgozatlan mozzanat vált észlelhetővé a játékukban. Enyhe formahanyatlásukat azonban jócskán felülmúlta a színpadi motiválatlanság, illetve az a tétova zavar, amely az operisták prózai játékát ezúttal fokozott mértékben jellemezte. Wiedemann Bernadett (Czipra), Rőser Orsolya Hajnalka (Arzéna) vagy épp Haja Zsolt (Homonnay) vokális teljesítménye azért így is értékelendő volt, Kiss Tivadar (Ottokár) pedig a színpadi agilitásával is észrevétette magát. Gábor Géza Zsupánja viszont egész egyszerűen jelentéktelennek bizonyult, ami a disznókirály hálás szerepében egyszerre meglepő és elszomorító tény. Ám ami még ennél is elszomorítóbb: a címszereplő, Kiss B. Atilla (Barinkay Sándor) játéka csupán az együttérzésemet volt képes kiváltani – az éneklése pedig olykor már azt sem. Merthogy bármily fájdalmas ilyet leírni, de a kiváló művész hangja már jó ideje nem uralja azokat a szólamokat, amelyeket kiosztanak rá.
Erkel Színház, március 24.
