A helyzet azóta érezhetően sokat javult: a korhatárkarika ugyan maradt, a Solti Terem nézőterén pedig rendszerint továbbra is a fél ház jelenségét lehet megtapasztalni, ám a színpadi meg a zenei kivitelezés terén mára üdvös igényesség vált érzékletessé. Ami pedig az előadott műveket illeti, azok valósággal operaínyencek és connaisseurök számára lettek összeválogatva.
Idén a magyaros tematika jegyében például egy fiatal szerző ősbemutatója (Mezei Gábor Péter: A ravatallal szemben), valamint a tavaly elhunyt Lendvay Kamilló 1978-as egyfelvonásosa, A tisztességtudó utcalány került párba. A Münchenben és a salzburgi Mozarteumban képzett Mezei Gábor Péter operája háromszereplős kamaradarab: egy prózai színésznőt, egy (lírai) koloratúrszopránt és egy (bassz)baritont igényel mindössze a két hosszú párjelenetből álló mű. A történet két rivalizáló nővért hoz elénk, akik üzletember apjuk temetéséről jönnek épp: egy narcisztikus „papa kedvence” meg egy érzékeny-sérült „mellőzött lány” idézi együtt, de mégsem összhangban az emlékeit. Az apához fűződő terhelt és gyanús viszony mellé pedig hamar bejön egy újabb konfliktusforrás: az ismeretlen férfi, aki a temetésen állandóan a húgot fixírozta. Vele újra találkozni és a kilétét kideríteni csakis egy új temetésen lehet majd, szóval a nővérnek halnia kell. Igen, Anger Ferenc szövegíró valamiféle lélektani drámát kívánt megalkotni, amely a folytatásban, a második temetés után behozza a színre az emlegetett férfit is: ő juttatta csődbe az apát, így torolva meg, hogy a húg mindig átnézett rajta, és csakis az apjával cicázott. Egészen a temetésig. Akkor viszont meg pünkt és dafke felfigyelt rá a nő. Szóval elment a következő temetésre is.
A mache történethez egészen jól illik Mezei választott megoldása, vagyis a nővér prózázásának (vagyis melodrámázásának) és a húg koloratúrázásának összepárosítása. Ugyanakkor a parodisztikus operatörténeti kitöréseket leszámítva meglehetősen kimerítő és egyhangú élmény volt Szalontay Tünde és Ducza Nóra duettjét végigülni. S minthogy Ducza szólama túlnyomórészt a fül számára is kényelmetlen magasságokra lett írva, az énekesnő bravúros teljesítményét azzal méltathatjuk a legszebben, ha elmondjuk: egy idő után valósággal szenvedés volt hallgatni a hangját. A harmadikként megjelenő Sándor Csaba férfias kiállása, színpadi vitalitása és ígéretes baritonja jól illeszkedett a Székely Kriszta által félig lélektani rémdrámává, félig annak paródiájává rendezett előadásba, ahol a stroboszkóp szemzavaró működése mindig az indulatok vágyott vagy épp valós elszabadulását volt hivatott érzékeltetni.
A hamisság és az erőltetettség az este másik művétől sem volt teljességgel idegen – csak épp magasabb színvonalon tételezve és kivitelezve. Sartre 1946-os egzisztencialista tandrámája, A tisztességtudó utcalány Anger munkájához képest maga „az okos francia színdarabírás” (hogy a Játék a kastélyban Turaiját idézzük), ám részben világtörténelmi, részben kompozíciós jellegű hamisságait mára kegyetlenül nyilvánvalóvá tette az idő. Különösen igaz ez a zeneszerző által saját kezűleg meghúzott szövegváltozatra, s hasonlóképpen Lendvay operamuzsikájára is. Félúton a C’est la guerre meg a Mario és a varázsló időtálló teljesítményei között a múlt század hetvenes évtizede bizony nem volt a magyar operairodalom legfényesebb korszaka. A tisztességtudó utcalány zenéje is elegyesebb annál, semhogy minden pillanatát elégedetten hallgatná az egy nemzedékkel később mindig oly kritikus utókor. Csakhogy a helyenként a dodekafónián és azon túl is merészkedő opera tele van erőteljes és hatásos effektusokkal, valamint olyan kamarazenei igényességű szakaszokkal, amelyek miatt igazán megéri elővenni Lendvay művét. Különösen akkor, ha olyan elkötelezett zenekari-énekesi megvalósításban kerül előadásra, mint most, a már a Mezei-darab során is mintaszerű teljesítményt nyújtó Vajda Gergely irányítását követve.
„Mi itt Délen nem tréfálunk!” – vágja a címszereplő képébe a nyers igazságot alkalmi kedvese, s ezt a Keszei Bori által megformált Lizzie hamar meg is tapasztalja. Pedig ő nem akar hős lenni, éppen csak hazudni sem szeretne. Egy ártatlan „nigger” ellen kellene tanúskodnia, így aztán jön az „agymosás”: ágyban és rendőrőrsön, tettleg levizelve és nemzeti pátosszal nyakon öntve a lányt. A sztori újabb kori áthallásait Székely Kriszta különösen az utóbbi szakaszban, Clark szenátor szónoki pulpitus mögül előadott és fehérre (árja-fehérre) kent táncosfiúk által környezett politikusi monológjában játszotta ki – cikázó reflektorokkal a nézőteret is be-bevilágítva.
Keszei Bori igényes szólamformálásához az énekesnő dekoratív szépsége, Balczó Péter (Fred) kissé nazális, de strapabíró tenorjához a misszionárius póz demonstrálásának készségszintű ismerete, míg Cser Krisztián (a Néger) középregiszterben oly gazdagon kitelt basszusához az egyetlen arckifejezésbe sűrített drámaiság komoly többlete járult. A kaszinói szmokingos Káldi Kiss András (Clark szenátor) pedig tisztesen megbirkózott a Lendvay-opera mára szomorúan megigazult, hajdani muss-szakaszával.
Zeneakadémia, Solti terem, március 11.
