László Ferenc

„Az a baj az ilyen emlékekkel, hogy az ember már nem arra emlékszik, ami történt, hanem arra, hogy is mesélte ezt el húsz évvel ezelőtt…” – életútinterjújában a néhai Réz Pál fogalmazta meg ily egyszerűen és bölcsen a visszaemlékezés műfajának jószerint megkerülhetetlen buktatóját, ami persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy mindenkiből törvényszerűen Dózsa László válik, amint a saját életének elmesélésébe fog.

„Sajtótörténeti pillanat” – ekként hirdette és ünnepelte az Echo Tv, hogy másfél évtizednyi szünetet követően újra összeállt a nagy csapat, a Sajtóklub válogatott társasága, és mint egy sereg más szertelen túlzás, úgy e tódítás mélyén is rejlik valamiféle valóságalap.

1916. december 30-án, az I. világháború kellős közepén és az Osztrák–Magyar Monarchia létezésének utolsó előtti pillanatában került sor az utolsó magyar királykoronázásra. Fényes külsőségek, baljós előjelek és egy zsörtölődő bolgár cár a Mátyás-templomban.

Huszadik századi francia… – úgy lehet, ha a kipontozott helyre egy művészeti ágat vagy műfajt kellene beírnunk, a filmművészet, az irodalom, a festészet, de még akár a gasztronómia és a divatszabászat is előbb jutna az eszünkbe, mint az opera.

Hadd kezdjem egy rövid vallomással: Havas Henriket piszkáltam már eleget, s igazán nem állt szándékomban vele újra foglalkozni.

Világjáró szalondandy és a magyar parasztért lelkesedő földes­úr volt. Mindene megvolt ahhoz, hogy mintaszerű szecessziós dekadens válhasson belőle: származása, eleganciája, tehetsége és végzetes tüdőbetegsége egyaránt hitelesítette az életben és az irodalomban eljátszott szerepét.

Miért is járunk operába? Ez a kínzó kérdés, úgy lehet, csupán azokban nem merül fel időről időre, akik egyáltalán nem járnak operába.

Az őszinteség minden bizonnyal a televíziós interjúműsorok legnagyobb fétise, még az exkluzivitás bálványánál is minimum két számmal nagyobb.