Opera

Offenbach: Hoffmann meséi

Zene

Egy 36, azaz harminchat esztendős produkciót sugárzott világgá a MET-közvetítések sikerét megirigyelő londoni Covent Garden november 15-én, s ezen alkalmasint senki se botránkozott meg különösebben. Merthogy egy gusztusos és jól beállított opera-előadás – ilyen lám a show-biznisz! – akkor is életképes maradhat, ha az eredeti rendező, itt épp a filmes John Schlesinger, időközben jobblétre szenderül, s ha az eredeti címszereplő, Plácido Domingo azóta már jó ideje baritonszerepekben lép fel. Az operaüzem tehát megy tovább, jönnek az új énekesek – meg maradnak a kitartó régiek: mint a Hoffmann meséi négyes intrikus-bariton szerepére egymaga vállalkozó Thomas Hampson. Ez például nem így volt az 1980-as bemutatón, ott és akkor négy különböző énekes keserítette meg az alkoholista német romantikus életét, de Hampson bátran vállalkozik a bravúrra, s jól is áll neki a figura- és jelmezváltó ármánykodás. Megvan hozzá az eleganciája, a humora és szerencsére a hangja is, így aztán még a velencei felvonás Gyűrűáriájának kényes magasságait is bírja. A női főszerepekben nincs hasonló bravúros szerephalmozás, vannak viszont tehetséges és kameraképes szopránok, akik közül helyben talán az Antóniát éneklő bolgár Sonya Yoncheva aratja a legnagyobb sikert. A cím­szerepben Vittorio Grigolo fáradozik: jól mozog, jól játszik, jól énekel, de nagy formátumot valahogy nemigen bizonyít a negyven peremén is kamaszos fellépésű tenorsztár. Lötyög rajta Domingo jelmeze, mondhatnánk, persze csakis képletesen. Átütő jelenség viszont Kate Lindsey mint Miklós: a nadrágszerepek fiús kiállású specialistája már a MET Hoffmann-közvetítéseiben is nagyszerű volt (hasonlóan Hampsonhoz), s mezzoszopránja meg játékgesztusainak sora most is egyaránt hibátlan. A karmester Evelino Pidò érezhetően szereti a részben Offenbachtól, részben innen-onnan származó partitúrát, s ezzel mi is így vagyunk.

Vigadó, november 15.

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)