Opera

Offenbach: Hoffmann meséi

Zene

Egy 36, azaz harminchat esztendős produkciót sugárzott világgá a MET-közvetítések sikerét megirigyelő londoni Covent Garden november 15-én, s ezen alkalmasint senki se botránkozott meg különösebben. Merthogy egy gusztusos és jól beállított opera-előadás – ilyen lám a show-biznisz! – akkor is életképes maradhat, ha az eredeti rendező, itt épp a filmes John Schlesinger, időközben jobblétre szenderül, s ha az eredeti címszereplő, Plácido Domingo azóta már jó ideje baritonszerepekben lép fel. Az operaüzem tehát megy tovább, jönnek az új énekesek – meg maradnak a kitartó régiek: mint a Hoffmann meséi négyes intrikus-bariton szerepére egymaga vállalkozó Thomas Hampson. Ez például nem így volt az 1980-as bemutatón, ott és akkor négy különböző énekes keserítette meg az alkoholista német romantikus életét, de Hampson bátran vállalkozik a bravúrra, s jól is áll neki a figura- és jelmezváltó ármánykodás. Megvan hozzá az eleganciája, a humora és szerencsére a hangja is, így aztán még a velencei felvonás Gyűrűáriájának kényes magasságait is bírja. A női főszerepekben nincs hasonló bravúros szerephalmozás, vannak viszont tehetséges és kameraképes szopránok, akik közül helyben talán az Antóniát éneklő bolgár Sonya Yoncheva aratja a legnagyobb sikert. A cím­szerepben Vittorio Grigolo fáradozik: jól mozog, jól játszik, jól énekel, de nagy formátumot valahogy nemigen bizonyít a negyven peremén is kamaszos fellépésű tenorsztár. Lötyög rajta Domingo jelmeze, mondhatnánk, persze csakis képletesen. Átütő jelenség viszont Kate Lindsey mint Miklós: a nadrágszerepek fiús kiállású specialistája már a MET Hoffmann-közvetítéseiben is nagyszerű volt (hasonlóan Hampsonhoz), s mezzoszopránja meg játékgesztusainak sora most is egyaránt hibátlan. A karmester Evelino Pidò érezhetően szereti a részben Offenbachtól, részben innen-onnan származó partitúrát, s ezzel mi is így vagyunk.

Vigadó, november 15.

Neked ajánljuk