Egy Debussy-klasszikus meg két Ravel-egyfelvonásos említése nyomában, rövidebb-hosszabb fejtörést követően juthat az eszünkbe tán Francis Poulenc (1899–1963) neve, aki a múlt század közepén három operával gazdagította a magyar közönségtől tartósan távolabb eső francia dalműrepertoárt. Túlhabzóan komikus első operájában (Teiresziasz keblei) a feleség férfivé, a férj nővé változik, s az utóbbi világra is hoz bő negyvenezer gyermeket; a harmadikban (Az emberi hang) pedig egy elhagyott asszony telefonálással töltött utolsó éjszakáját látjuk, melynek végén a mű egyetlen szereplője a készülék zsinórjával megfojtja magát. E két mű között keletkezett Poulenc második operája, az 1957-ben a milánói Scalában ősbemutatott A karmeliták párbeszédei. Címszereplői azok a compiègne-i apácák, akiket a nagy francia forradalom jakobinus szakaszában nyaktiló alá küldtek, majd 1931-ben testületileg szentté avattak.
A melegségét mélyen átélt katolicizmussal átszínező Poulenc számára ez a történet részben a vallásos devóció példázataként volt érdekes, s ennyiben a mű befogadása nyilvánvalóan erősen függ a mindenkori hallgató-néző személyes beállítódásától. Másrészt viszont a Georges Bernanos szövegét továbbhasznosító opera a közönség agnosztikus fele számára is létfontosságú kérdéseket feszeget: a végletes helyzetekben tanúsítandó magatartások változatosságáról és emberi hiteléről, a világ iszonyata által kiváltott válaszok különbözőségéről, amelyek végül mégis azonos irányba mutathatnak. S ráadásul a (vallás)filozófiai kérdésfelvetésektől terhelt, olykor bőbeszédű, máskor elhallgatásokkal dolgozó szöveg mellé olyan zene társul, amely lírai dallamvilágú és szerkesztettségében Verdit idéző: igaz, többnyire inkább lent a zenekarban, mint fent a színpadi szólamokban.
Ezt a női hangok által dominált s egyebekben is delikát operát Budapesten elővenni okvetlenül nagy, kockázatos és tiszteletre érdemes vállalkozás, amely bizony számos ponton könnyen elbukhatna. Mondjuk a rendezésen, amelynek munkáját Anger Ferenc vállalta magára, bevett alkotótársait, Szendrényi Évát és Zöldy Z Gergelyt maga mellé véve, ezúttal az előbbi művész számára a díszlet-, míg az utóbbi számára a jelmeztervezés feladatát kijelölve. Szerencsénkre Anger ezúttal a jobbik, mi több, a jó formáját mutatja, s kreatív csapatával nemcsak hatásos, de mélyebb értelmű jeleneteket is képes teremteni. Ilyen mindjárt a nyitókép, melynek arisztokrata könyvtárában a felülről lelógatott glóbuszok sora egyszerre jelzi a világ racionális rendjébe és az ezt kutató észbe vetett hitet (lásd még: Felvilágosodás) meg a káosz felé sodró ellenmozgásokat, a bizonytalanság és kiszolgáltatottság alapérzését. Ebből a helyzetből menekül a karmelita apácák kolostorába a világtól megriadó Blanche, s mi nagyrészt általa ismerjük meg rendtársait, a benti, a kinti és a fenti világot oly különbözően megélő és értékelő többi apácát. Közös előrevonulásuk a színpad mélyéről ugyancsak erős vizualitású megoldás, különösen a beteg perjelnőként sántikáló Budai Lívia (Madame de Croissy) elnehezült lépteire figyelünk, s szép bizonyságául annak, hogy a színpadi realizmus szintjei különfélék: nem akadunk fenn azon, hogy a perjelnő mellett ott tolják székét is, s hogy az idős asszony első megszólalása is épp e székben ülés kiváltságát magyarázza. Jól megkomponált a kolostor hierarchiájának, belső küzdelmeinek az ábrázolása, s éppígy a forradalmas külvilág betörésének képe is: az utóbbiban Kiss Tivadarnak (Első rendbiztos) még egy kis virtuóz magánszám is jut.
A fentebb említett sok potenciális buktató között természetesen a szerepek-szólamok kiosztását is előkelő hely illeti meg, ám ezúttal e téren sincs okunk hangosabb panaszra. Blanche, a mártíromságtól húzódozó, nem e világra való apáca főszerepe Létay Kiss Gabriellának jutott, aki nagy szemeivel tökéletes áldozattípus, szopránja megejtően tiszta pillanatokat teremtett, legfeljebb tán a hang és a személyiség lenyűgözőbb hatását és nagyobb átütő erejét hiányolhattuk (most is). Budai Lívia bámulatos erejű színpadi alaknak bizonyult a perjelnő szerepében: teljességgel intaktnak már csak jóindulattal ítélhető hangja a figurateremtés, illetve a halálközelség drámájának pompás eszközévé vált. Utódja, a mártíromság keresését ellenző Váradi Zita (Madame Lidoine), valamint ellenpólusa, a közös önfeláldozás látványos aktusát sürgető, majd abból végül kimaradó Balga Gabriella (Marie anya) szintén egyéni arcélű alakot hívott életre, ám a leghálásabb figura kétségkívül a gyermeki derű és transzcendens bizalom megjelenítésére kijelölt Szemere Zitának (Constance nővér) jutott, aki halállátomásának visszatérő és oly szép motívumával ráadásul melodikusan is megjegyezhető szólamot kapott. A férfiak közül Kiss Tivadar mellett Szerekován János emberléptékű papfigurája, valamint Blanche rokonsága, azaz atyja, a játékban most sem jeleskedő, de hibátlan hangadású Fokanov Anatolij, meg a lány okkal szorongó fivére, vagyis Boncsér Gergely méltatandó külön is. Christian Badea vezénylése megfelelő alapot kínált a minőségi megszólaltatás számára, amit az ápolt zenekari hangzás mellett a motivált kórusmunka is igazolt.
A felemelő és meggondolkodtató előadás azután a mű leghíresebb részletében, a borzongatóan szép fináléban botlik egy nagyot, méghozzá határozott rendezői döntés következtében. Eredeti formája szerint e végszakaszban a kivégzésükre várakozó apácák közös és egyre fogyatkozó létszámú Salve Regina-éneklését meg a guillotine suhogását az utolsó előtti percben a társai sorsát felvállaló Blanche csatlakozása töri meg: belépését Constance említett halállátomásának derűs motívuma („mi ketten együtt fogunk meghalni”) köszönti, hogy a sor legvégére maradva Blanche a Veni Creator egy részletével az ajkán búcsúzzon. Anger viszont a fináléra szinte teljes sötétséget rendel, s mi épp csak észrevehetjük, hogy Blanche még a finálé megkezdése előtt, teljesen hangsúlytalan módon csatlakozik társaihoz. A finálé végének partitúrába foglalt fordulatát és hangulati szintemelését így gyakorlatilag kioltja a rendezői beállítás, s ezért az az ötlet sem kárpótol, hogy e percekre bevonul a nézőtéri járásokba a részvevő-részvétlen kórus.
Magyar Állami Operaház, december 2.
