100 éve lépett trónra az utolsó magyar király

A korona vőlegénye

Tudomány

1916. december 30-án, az I. világháború kellős közepén és az Osztrák–Magyar Monarchia létezésének utolsó előtti pillanatában került sor az utolsó magyar királykoronázásra. Fényes külsőségek, baljós előjelek és egy zsörtölődő bolgár cár a Mátyás-templomban.

Még élete utolsó napján is odaült hajnali négykor az íróasztalához, s ha igaz, az utolsó kenettel érkező papot is állva fogadta, ám 1916. november 21-e estéjén mégiscsak bekövetkezett a kortársak jelentős része számára hihetetlennek látszó esemény: meghalt I. Ferenc József császár és király. Közel 68 évnyi uralkodás után birodalmát igencsak szélsőséges körülmények között érte a halálhíre. Az Osztrák–Magyar Monarchia több mint két éve szenvedte a világháború terheit és borzalmait, a közös hadsereg éppen három fronton harcolt, Ausztriában évek óta nem működött a parlamentarizmus (így aztán a kiegyezéses rendszer kezdettől sérülékeny mechanizmusa, a közös delegáció is szünetelt), a magyar politikai életben és közvéleményben pedig újra Tisza István gróf túlhatalma ellen lázadozott majd’ mindenki, természetesen a miniszterelnök pártját leszámítva.

 

Szervező erő

Az egyetlen terület, ahol az oly szorgalmas Ferenc József rendet hagyott maga után, meglepő módon épp a trónöröklés volt. Meglepő, hiszen a hosszú életű uralkodónak igazán nem volt szerencséje a trónörökösökkel. Fia, Rudolf még 1889-ben öngyilkos lett („úgy halt meg, mint egy szabó” – méltatlankodott a gyászoló atya), öccse, Károly Lajos a Jordán folyó vizét itta forralatlanul, unokaöccse, Ferenc Ferdinánd pedig Szarajevóban vált merénylet áldozatává. Egy ifjabb unokaöccsének fia, Károly főherceg azonban rendben túlélte a jó dédnagybácsit, s így 1916 végén esélyt kapott arra, hogy új irányt adjon az erőviszonyait tekintve épp kedvezőtlenné átforduló világháborúnak, s úgy általában a történelemnek.

Ehhez azonban előbb meg kellett koronáztatnia magát – legalábbis birodalmának magyar felében: hiszen Ausztriában a törvény erejénél fogva császárrá lett Ferenc József halálával, ám Magyarországon a törvények szentesítéséhez koronás uralkodóra volt szükség, még ilyen rendkívüli időkben is. S mivel ilyen törvény volt az 1917-es esztendő költségvetése is, így a politikusok és a ceremóniák felelősei megkezdték a versenyfutást az idővel. Előbb karácsony előtti dátummal terveztek, majd december 28-ra, végül 30-ra tűzték ki a koronázás napját.

A csúsztatás egyik oka alighanem az lehetett, hogy jóllehet a háború és a téli időpont szerényebb ceremóniát indokolt volna, Tisza miniszterelnök hangsúlyosabb közjogi demonstrációt kívánt. Ahogy pártbeli bizalmasa, Berzeviczy Albert november 27-én naplójában feljegyezte: „Természetesnek találnám, ha az egész egy nagy, templomi ceremóniára redukálódnék, de Tisza mai szavaiból úgy vettem ki, hogy ő lóra akar ülni, és lóra akarja ültetni a fiatal királyt is.” Ahogy majd látni fogjuk, utóbb Tisza pozíciója és a lovaglás kérdése egyaránt a koronázás érzékeny pontjává vált.

A koronázás szervezése két szálon indult: egyrészt közjogi, másrészt művészi-ceremoniális előkészületekkel, de kormányzati szándék szerint egyként kidomborítva a közös monarchia magyar felének világháborús fölértékelődését, s azt a szereposztást, melyben Tisza évek óta a birodalom erős embereként figurált. Így a gróf már a IV. Károlynál tett első hivatalos audienciáján jelezte, hogy bár a miniszterelnök nem automatikus helyettese a nádornak, ám ez a tisztség parlamentáris viszonyok között logikusan mégiscsak „a nemzet bizalmi férfiújának”, egyszóval neki jár: vagyis Csernoch János esztergomi érsekkel párban ő helyezné majd az uralkodó fejére a koronát. A más kérdésekben is egyedüli követhető előképnek tekintett 1867-es koronázáson is így történt ez (akkor Andrássy Gyula gróf működött nádorhelyettesként), azonban Tisza ellenzéke nemigen tudott megbékülni ezzel a megoldással. „Az ellenzék bármiképpen is okoskodik, akárhogy is komédiázik, én leszek a nádor helyettese a koronázáskor” – egyes lapok ezt a mondatot adták Tisza szájába, s a kormányfő személyével szembeni ellenérzések és indulatok mértékét jól jellemzi, hogy az ellenzék inkább József főherceget kívánta volna nádorhelyettesnek. Néhányan még azt is felhozták a geszti nagyúr ellen, hogy kálvinistaként nem illik egy katolikus szertartás közepébe. Ez utóbbi kérdést végül állítólag maga a hercegprímás döntötte el Tisza javára, tótos kiejtésével ekképp szólván: „Én jobban tudom, én vágyók (!) kardinális!”

Az idézet Bánffy Miklós gróf emlékezéseiből való, aki kormánypárti képviselőként, az állami színházak (vagyis a Nemzeti és az Operaház) intendánsaként, valamint közismert művésztehetségként egyaránt alkalmasnak találtatott arra a feladatra, hogy ellássa a koronázás megrendezésének művészi irányítását. Ő Kós Károllyal, Telcs Edével és még egy sor más képzőművésszel és építésszel együttműködve erős kézzel irányította a sietős munkálatokat. Erős kézzel, s akárcsak színházaiban, úgy itt is olykor önhatalmú megoldásokat rögtönözve, a legtöbbször szerencsésen. Így például, dacolva Schulek Frigyes zajos felháborodásával, ő vonatta be vörös drapériával a Mátyás-templom belsejét, ő maga tervezett mintát a koronázási ajándék ládájára, s ő vázolta föl annak az emelvénynek a tervét is, amelyet a Szentháromság téren a király esküjének díszletéül szánt, miután az eredeti tervet, a Halászbástyát biztonsági okokból megvétózta a rendőrség.

December 27-én délután két órakor azután a Nyugati pályaudvarra befutott IV. Károly különvonata, rajta az uralkodó feleségével, az ugyancsak megkoronázandó Zitával és fiával, a négyéves Ottó trónörökössel.

 

Az első benyomás

Hatkor a király már az országgyűlés ünnepi követségét fogadta, átvéve a koronázási hitlevelet, s kegyes választ adva a deputációnak – miután komikus késéssel végre kézhez kapta beszédét (melyet amúgy Tisza fogalmazott meg számára). Hibátlan magyar megszólalása feltűnést keltett, ellenben Zita idegenszerű mondatai kis csalódást okoztak (ez még az egykorú lojális lapbeszámolókból is kiderülhetett az olvasó számára). Károly mindenesetre kellemes benyomást tett a magyar politikusokra és a közvélemény faktoraira, ám imponálni azért csupán igen mérsékelten imponált. „Nem teszi jelentékeny ember benyomását, de fiatalos, vidám nyájassága és fesztelensége megnyerő” – írta naplójába Berzeviczy, míg a IV. Károlyra pár év távolából visszaemlékező Krúdy Gyula így jellemezte „a magyar szent korona vőlegényét”: „kadétos, ifjonti arcán húsvéti pír színesedett állandóan, mint azokén a fiatal boltossegédekén, akik vasárnap délutánonként Mödlingbe szoktak kirándulni a höl­gy­­gyel, akit menyasszonyuknak tekintenek…”

Másnap a koronázandó király elfogadó választ adott a hitlevélre és alá is írta azt, s mindeme kötelezettségei közepette elkezdett aggódni a ceremónia lovaglós szakasza miatt. Bánffy így az utolsó pillanatban egyrészt kénytelen volt a magasból lelógatott zászlókat eltávolíttatni a koronázási menet útvonaláról, nehogy Károly lova megijedjen és megbokrosodjon a látványuktól, másrészt azzal a legmagasabb óhajjal szembesült, hogy a király a koronázást követően a kengyel használata nélkül kíván lóra ülni. Így aztán Bánffyék kis láthatatlan lépcsőt rögtönöztek, hogy a koronás fő mintegy fölsétálhasson lova hátára, méghozzá úgy, hogy e sétája a közismerten lovas nemzet hírében álló magyarság körében ne keltsen visszatetszést.

A lázas és egyszersmind alapos előkészületek arra is kiterjedtek, hogy Károly fejének kisebb körmérete és a korona tágassága ne váltson ki egészen komikus hatást: vagyis a koronát kibélelték, hogy ne csússzon a király szemébe. (Habár az eseményről készült filmfelvétel így is érzékletes különbséget jelez a korona és az őt viselő fej méretei között.) Zita pedig a koronázási paláston eszközölt kisebb javításokat.

December 30-án reggel azután megkezdődött a koronázás. Az országgyűlés két háza Pesten gyorsan megnyitotta együttes ülését, lévén a koronázás országgyűlési aktus is, s azután siettek is fel az urak Budára, hogy ki-ki elfoglalja a maga kijelölt helyét a ceremónián. E hellyel persze korántsem mindenki volt meg­elégedve: így különösképpen a koronázás egyetlen uralkodói vendége, Ferdinánd bolgár cár háborgott, amiért a négyéves Ottó mellé szorította be őt a protokoll. „Ha ezt tudom, nem jöttem volna ide!” – panaszkodott Bánffynak a Monarchia balkáni szövetségese, aki amúgy a kis Ottóban is eleven emlékeket hagyott: ő ugyanis időskorában is jól emlékezett a neki az egész koronázást végigmagyarázó komoly bolgár bácsira.

 

Parádé az összeomlás árnyékában

„A legnagyobb látványosság, amit halandó ember szeme e földön láthat: a magyar király koronázása.” A Vasárnapi Újság pár nappal később így sommázta a lezajlott eseményt, melynek részeként IV. Károly végül Krőzosz nevű lova hátán rendben fellovagolt a Szent György téri koronázási dombra, hogy a négy világtáj felé suhintson kardjával. Krúdy számára persze inkább a nők és ruháik meg az „uszályok alól kivillanó szarvaslábak” jelentették az igazi látványosságot: „Nekem legjobban tetszett a Károlyi Mihálynéé. Bíborvörös bársony volt ez a ruha, aranyozástól fénylő, míg a vállaira vetett prémes, aranybrokátból való mente a magyar történelem legszebb korszakait vonta képzeletünk elé. Ugyanekkor felvett magára Széchenyi grófné, Vanderbilt Gladys, egy félméteres és tenyérnyi széles csatot, amely mogyoró nagyságú briliánsokkal volt kirakva. Ma tán meg lehetne venni az árán fél Magyarországot.”

Bánffyban és jó néhány más szemlélőben viszont inkább az aranysarkantyús lovagok hagyományos avatása keltette a legerősebb benyomást. A fényes díszletek, a díszmagyarok és brokátmenték közé ugyanis bevonult a Monarchia hadseregének csukaszürkéjét viselő világháborús veteránok, a rokkant tisztek csapata, s a valóság e drasztikus betörése éppúgy rossz ómennek hatott, akárcsak azok a hírek, amelyek már a koronázás estéjén elterjedtek Pesten, miszerint a korona ferdén került Károly fejére, s hogy a király az eskünél megbotlott. (E botlásról-csúszásról amúgy Krúdy is megemlékezett.) Az a baljós hír viszont nem terjedt el, amelyről utóbb a rendező Bánffy írt. A Mátyás-templom oltárára ugyanis kevéssel az ünnepi aktus lezárulását követően rászakadt az a vastag üveglap, amely felülről épp a reflektorok esetleges leszakadása ellen óvott volna.

A királyi pár még december 30-án este elhagyta Budapestet, az élet és a világháború pedig rögvest visszazökkent a régi kerékvágásba. Igaz, Károly több szálon is megindította óvatos és sikertelen békekezdeményezéseit, kapcsolatot keresett Tisza ellenlábasaival, ifjabb Andrássy Gyulával és Károlyi Mihállyal, s végül 1917 júniusában menesztette is az őt megkoronázó úrlovast. Az idő azonban nem neki, nem Andrássynak vagy Károlyinak, s nem is Tiszának dolgozott, hanem annak a tengerésztiszti uniformist viselő férfiúnak, aki a korabeli filmhíradós felvételen máig jól felismerhető, amint odalép a Szentháromság téren összesereglett notabilitások csoportjához, s akit Horthy Miklósnak hívtak.

Figyelmébe ajánljuk

Cserna-Szabó András: „Csinálnék egy kocsmát”

Megjelent új novelláskötete, az ösztöndíjakat és a kitüntetéseket elfogadja, ha adnak neki, és nem kérnek cserébe, de abbahagyná az írást, ha rengeteg pénze lenne. Épp ezért senki ne adjon neki! Az utolsó magyarokért is kár lett volna. Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk.