Tévé

Mégis, kinek az élete?

Kép-regény

Interaktív

„Az a baj az ilyen emlékekkel, hogy az ember már nem arra emlékszik, ami történt, hanem arra, hogy is mesélte ezt el húsz évvel ezelőtt…” – életútinterjújában a néhai Réz Pál fogalmazta meg ily egyszerűen és bölcsen a visszaemlékezés műfajának jószerint megkerülhetetlen buktatóját, ami persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy mindenkiből törvényszerűen Dózsa László válik, amint a saját életének elmesélésébe fog.

A Hír Tv-n még tavaly indított interjúműsort, a művészi életutak elbeszélését fotók köré rendező Kép-regényt épp ez a probléma, vagyis a történetkerekítés és a múltszínezés széles skálája, az egyéni variánsok változatossága teszi érdekessé a néző számára.

Néhány adással ezelőtt például Sas Józsefről derülhetett ki, méghozzá talán sokak számára meglepő módon, hogy az őszinte hangütést, az évek során pofássá csiszolt anekdotikus előadói modort és a visszatekintői önérzetet zavartalanul képes összehangolni. Viszont ugyanitt Harsányi Gábor emlékidéző szavai inkább azt igazolták, hogy azért általánosságban miért is lenne illuzórikus erőfeszítés (színész)interjúk nyomán (színház)történet-írásra vállalkozni. A legutóbbi adásban azután Balázs Fecó volt Teszári Nóra interjúalanya, s a zenész, aki a felkonferálás megfogalmazása szerint „a szív billentyűin játszik”, újra a kellemes meglepetések számát gyarapította. Balázs ugyanis tódítás nélküli, jól formált s mindeközben érezhetően őszinteségre törekvő interjút adott, és megszólalásaiban a tartottság erénye mellett megjelent egy mostanság vajmi ritkán fölismerhető tünemény, a szemérem is. Ráadásul a 65 esztendős rockzenész nem próbált kiismerhetetlenül színes egyéniségnek látszani, s ez ma, amikor majd’ mindenki meghökkentésre játszik, egészen üdítő élmény a tévénéző számára.

A Kép-regényben tehát határozottan van fantázia, most már csak a műsorvezetőnek kellene megtalálnia benne a maga jól körülhatárolt helyét. Merthogy a kétségkívül tehetséges Teszári Nóra egyelőre kicsit még sok, vagyis kérdezőként nemigen ismeri fel azokat a pillanatokat, amikor nemcsak egyszerűbb, hanem rá­adásul még hasznosabb is lenne csendben maradnia. „De jó!”, „Komolyan?”, „Ssssssss!z” – sorjáznak a kérdezői együtt lélegzést mórikáló és a csodálkozást mímelő töltelékmegszólalások, melyeknek hitelességét amúgy is erősen apasztják az efféle kérdésindítások: „és az hogy is volt, amikor…” – és itt rendszerint egy komplett anekdota részletekben gazdag fölvezetése következik.

Mindez amúgy általános problémája az interjúműsoroknak, ahol a kérdező hol a mindig elsőnek jelentkező eminens szerepébe, hol meg az „azért rólam se feledkezzünk meg!” tolakodó attitűdjébe csúszik át. Ilyenkor Teszári és kollégái-kolléganői mintha megfeledkeznének arról a nem mellékes tényről, hogy aktuális riportalanyaikkal ellentétben: ők minden egyes adásban szerepelnek. No meg arról, hogy az ő életük és vélelmeik bizony nem feltétlenül tarthatnak ugyanakkora közérdeklődésre számot, mint az alanyaiké.

A Kép-regény egyelőre számos alkalommal teszi érzékletessé ezt a tévképzetet. „Hiszek a sorsszerűségben” – adott hangot például privát meggyőződésének egyik története közepén Balázs Fecó, mire a göndör riporternő rögvest sietett közbevágni: „én is, én is”. Hát, az meg ugyan kit érdekel?

Hír Tv, január 5.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.