Tévé

Mégis, kinek az élete?

Kép-regény

Interaktív

„Az a baj az ilyen emlékekkel, hogy az ember már nem arra emlékszik, ami történt, hanem arra, hogy is mesélte ezt el húsz évvel ezelőtt…” – életútinterjújában a néhai Réz Pál fogalmazta meg ily egyszerűen és bölcsen a visszaemlékezés műfajának jószerint megkerülhetetlen buktatóját, ami persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy mindenkiből törvényszerűen Dózsa László válik, amint a saját életének elmesélésébe fog.

A Hír Tv-n még tavaly indított interjúműsort, a művészi életutak elbeszélését fotók köré rendező Kép-regényt épp ez a probléma, vagyis a történetkerekítés és a múltszínezés széles skálája, az egyéni variánsok változatossága teszi érdekessé a néző számára.

Néhány adással ezelőtt például Sas Józsefről derülhetett ki, méghozzá talán sokak számára meglepő módon, hogy az őszinte hangütést, az évek során pofássá csiszolt anekdotikus előadói modort és a visszatekintői önérzetet zavartalanul képes összehangolni. Viszont ugyanitt Harsányi Gábor emlékidéző szavai inkább azt igazolták, hogy azért általánosságban miért is lenne illuzórikus erőfeszítés (színész)interjúk nyomán (színház)történet-írásra vállalkozni. A legutóbbi adásban azután Balázs Fecó volt Teszári Nóra interjúalanya, s a zenész, aki a felkonferálás megfogalmazása szerint „a szív billentyűin játszik”, újra a kellemes meglepetések számát gyarapította. Balázs ugyanis tódítás nélküli, jól formált s mindeközben érezhetően őszinteségre törekvő interjút adott, és megszólalásaiban a tartottság erénye mellett megjelent egy mostanság vajmi ritkán fölismerhető tünemény, a szemérem is. Ráadásul a 65 esztendős rockzenész nem próbált kiismerhetetlenül színes egyéniségnek látszani, s ez ma, amikor majd’ mindenki meghökkentésre játszik, egészen üdítő élmény a tévénéző számára.

A Kép-regényben tehát határozottan van fantázia, most már csak a műsorvezetőnek kellene megtalálnia benne a maga jól körülhatárolt helyét. Merthogy a kétségkívül tehetséges Teszári Nóra egyelőre kicsit még sok, vagyis kérdezőként nemigen ismeri fel azokat a pillanatokat, amikor nemcsak egyszerűbb, hanem rá­adásul még hasznosabb is lenne csendben maradnia. „De jó!”, „Komolyan?”, „Ssssssss!z” – sorjáznak a kérdezői együtt lélegzést mórikáló és a csodálkozást mímelő töltelékmegszólalások, melyeknek hitelességét amúgy is erősen apasztják az efféle kérdésindítások: „és az hogy is volt, amikor…” – és itt rendszerint egy komplett anekdota részletekben gazdag fölvezetése következik.

Mindez amúgy általános problémája az interjúműsoroknak, ahol a kérdező hol a mindig elsőnek jelentkező eminens szerepébe, hol meg az „azért rólam se feledkezzünk meg!” tolakodó attitűdjébe csúszik át. Ilyenkor Teszári és kollégái-kolléganői mintha megfeledkeznének arról a nem mellékes tényről, hogy aktuális riportalanyaikkal ellentétben: ők minden egyes adásban szerepelnek. No meg arról, hogy az ő életük és vélelmeik bizony nem feltétlenül tarthatnak ugyanakkora közérdeklődésre számot, mint az alanyaiké.

A Kép-regény egyelőre számos alkalommal teszi érzékletessé ezt a tévképzetet. „Hiszek a sorsszerűségben” – adott hangot például privát meggyőződésének egyik története közepén Balázs Fecó, mire a göndör riporternő rögvest sietett közbevágni: „én is, én is”. Hát, az meg ugyan kit érdekel?

Hír Tv, január 5.

Neked ajánljuk