Stohl András fenekével indult és utóbb is megmaradt a sokoldalú színész jutalomjátékának a Centrál Színház karácsony előtti bemutatója, amely a még mindig csupán harmincas francia sztárszerző, a régi bohózati patentokat korszerűen újrahasznosító Florian Zeller 2011-es darabját bocsátotta a magyar közönség elé. Egy hűtlen és a hűtlenségét szünet nélküli és bután leleményes hazudozással leplező férj története ez a színmű, amely egy Zeller más munkáiból is ismerős képletet futtat le szűk másfél órában: a hűtlenről ugyanis kiderül, hogy tudtán kívül őt is megcsalták, a megcsaltakról pedig kisül, hogy ők is csalárdak. (Lásd még ehhez a Zeller forgatókönyvéből készült, Ne zavarjatok! című 2014-es Christian Clavier-magánszámot!) Puskás Tamás üzembiztos rendezésében Stohl sodró lendülettel öltözik és vetkőzik, igazgatja a nyakkendőjét, s fölszántja a színpadot, ha kell, a hatás pedig rendszerint a frenetikust közelíti. Legnagyobb sikereként pedig személyessé tudja tenni a hagyományos magyar vígjátéki és bohózati előadásmód „fönt, fönt, gyorsan” beszédmodorát, s ezzel azután még a darabvégi szembesülés-összeomlás csendesebb hangját is ügyesen össze tudja pattintani. A másik három szereplő, Balsai Móni, Kovács Patrícia és Schmied Zoltán ugyancsak profin fáradozik, habár Schmiednek azért tudatosítania kellene önmagával, hogy a színpadi szituációba való belemosolygás gesztusa kétélű fegyver (már ha nem szimpla fegyelmezetlenség). A Révay utcai előadás és benne Baráthy György magyar szövege könnyen csúszik, Puskásék éppen csak azt nem tudják a kukacoskodóbb alkatú nézővel elfeledtetni, ami Zeller darabjának beépített gyengéje. A sztori ugyanis olyannyira egytényezős, a főszereplő hangemelő kamuzása pedig olyan mechanikus szerkesztésű és kiismerhetően önjáró, hogy az még a tisztán alig nyolcvanperces játékidőt sem tölti ki mindenestől.
Centrál Színház, december 23.
