Ma már előfordulhat, hogy valaki el se olvassa, ha leleplezték – ilyet és ehhez hasonlókat hallani a Molnár Ferenc publicisztikai munkásságából összeválogatott előadáson a Rózsavölgyi Szalonban, ahol a néző hamar meggyőződhet róla, hogy a világot monoklin keresztül szemlélő, fanyar íróember akár a kortársunk is lehetne. Az egymást méltán panamistának kikiáltó politikusok, a közvéleménynek rezzenetlenül a szemébe hazudó rendőrfőkapitányok és társaik, mind, akik Molnár múlt századelőn írt hírlapi cikkeiben ott sereglenek: száz esztendő múltán is ismerős, pesti és magyar alakok. Apropó pesti és magyar, hát fájdalmasan ismerős lehet az is, ahogy olykor a főváros magyarsága mellett kell érvelniük a józan embereknek. Egyszóval elevenünkbe vágnak azok a jól formált, okos és persze hétpróbásan szellemes szövegek, amelyeket most Fesztbaum Béla hoz elénk – saját estjét nemcsak megrendezve, de még zenét is szerezve számára. A művelt, Molnár korát nagyon értő és érző, vagyis – ne restelljük a jelzőt! – igazi polgári színész ugyanis három közreműködő muzsikustársának segítségével olykor zenés jelenetté, hol melodrámává, hol vígoperává fogalmazta át e kis lélegzetű írásokat. A Disznótor a Lipótvárosban operásított jelenete különösen virtuózra sikeredett, s méghozzá elsősorban nem is Fesztbaum önmagának felelgető, két személyt és két arcot megjelenítő profi játéka, hanem oldottan és stílusosan pergetett buffa recitativói révén. Alig nyolcvan perc alatt az este színházi reflektorfényben hajlongó és a hajnalban kávéházi asztal mellett darvadozó Molnár megannyi írói hangja megszólal a szmokingos-zakós színész előadásában: a vezércikkírói fölháborodottságtól a Budapestnek tett szerelemvallásig, a saját közönségét is kigúnyoló lipótvárosi fenegyerek élces modorától a városligeti könnyhullatás érzelmességéig. Kortársunk, Molnár még mindig kínál fölfedeznivalót nekünk.
Rózsavölgyi Szalon, november 29.
