KÖNYVMELLÉKLET - Elsüllyedt szerzők XLVII.

A századvég betege - Justh Zsigmond (1863–1894)

Könyv

Világjáró szalondandy és a magyar parasztért lelkesedő földes­úr volt. Mindene megvolt ahhoz, hogy mintaszerű szecessziós dekadens válhasson belőle: származása, eleganciája, tehetsége és végzetes tüdőbetegsége egyaránt hitelesítette az életben és az irodalomban eljátszott szerepét.

„Hasznos lesz tudni, hogyan és meddig” – faggatta orvosát az alig harmincéves Justh Zsigmond, aki oly rövid felnőttkorát addig is szinte mindvégig a halál árnyékában élte. Talán épp ezért volt olyan aktív: a társasági életben, az egylet- és színházalapításban, a világjárásban (Londontól Indiáig) és persze az írás terén. Írt útirajzot, novellát, regényt, sőt regénytrilógiát, s az utókor legnagyobb szerencséjére: naplót is. Ha tán valóban dilettáns volt is, hát ő a magyar irodalomtörténet legizgalmasabb úri műkedvelője.

„Az emberi lélek szétszedése”

Justh Zsigmond a családfáját egészen a 12. századig visszavezető nemesi família tagja volt, közelebbi-távolabbi rokonságban, nexusban szinte a teljes magyar arisztokráciával. A család előneve, a „nec[z]páli” a turóci ősi birtokra, a felvidéki háttérre utal, ám Justh az anyai ágról örökölt békési Pusztaszenttornyán született 1863-ban, s az Alföld meg a Felvidék kettőssége és szembeállítása utóbb gyakran megjelent nyilvános írói műveiben éppúgy, akárcsak naplójában és leveleiben.

false

Arisztokrata lévén, a magyar irodalomtörténetben szinte páratlan utazássorozatát már diákkorában megkezdte: Pest után tanult Kielben, Zürichben és Párizsban is, s az utóbbi város meghatározóvá lett Justh életében és pályáján. Itt lett a legendás irodalomtörténész, Hippolyte Taine növendéke, akitől nemcsak az irodalomtörténet körén túlmutató, nevezetes miliőelméletet tanulta el, de tőle kapta az első biztatást a szépírói pályaválasztással kapcsolatban is. Van-e erős akarata? – kérdezte Taine a nemzetgazdászat helyett hamar a művészetek tanulmányozása felé forduló fiatalembert, majd az igenlő választ hallva jóváhagyta tanítványa választását.

Justh nemcsak az első biztatást, de a követendő irodalmi és életstílust, a fin de siècle világlátást és olykor még a témákat is Párizsban találta meg, ami annál is kevésbé meglepő, mivel annyi más magyar íróval szemben ő valóban otthon volt a francia városban, s első megjelent írásai is párizsi levelek voltak 1885-ben a rövid életű Szemle hasábjain. Zola naturalista iránya s néhány ma már jobbára csak névről ismerős francia irodalmár (mint Huysmans, Bourget vagy a Goncourt fivérek) munkássága kínált ösztönzést és másolható mintákat az átható tekintetű, sápadtan elegáns fiatalembernek.

Justh előbb tanulmányban elemezte követendő példáit, majd Ádám című kisregényében (1885) megkísérelte saját szépírói gyakorlatában is megvalósítani analitikai rendszerét. A falusi segédlelkész szerelmi bukástörténete és annak Tisza-parti környezetrajza egyszerre zolai és magyaros: meglepően őszinte az érzékiségről szólva, kedélyesebb-gunyorosabb fordulatain ugyanakkor megérződnek a hazai irodalom szép hagyományú közhelyei is. Az Ádám mindenesetre Justh életé­ben kiadatlan maradt, s így írói szándéka, vagyis „az emberi lélek szétszedése” elsőként 1887-es novelláskötetével, a Káprázatokkal vált a közönség előtt is ismertté. A Justh számára utóbb is kulcsfontosságú témákat és motívumokat, a generációs és egyéni hanyatlást, az őszintétlenségre kódolt emberi viszonylatokat, a baráti és szerelmi megértés örök kisiklásait jelenetező és – ugyancsak jellemző módon – sok elméleti-elemző kitérővel terhelt novellákat nem fogadta éppen melegen a kritika és az irodalmi közvélemény. Hiába szólt az ajánlás Gyulai Pálnak, azért a kis termetű irodalmi vezér lapjában, a Budapesti Szemlében Péterfy Jenő levágta a szaloníró könyvét, e kegyetlen szavakat is leírva: „etwas Grün”.

„Merjen saját szemével látni, merjen saját szívével örülni, bánkódni” – ez a tanács is ott állt Péterfy bírálatában, s Justh próbálta is megfogadni az intelmet, noha úri önérzetével hamar felismerte, hogy születésénél, helyzeténél fogva alig kínál többet neki a magyar irodalmi élet, mint az előkelő idegen státuszát. Ő mégis kereste a kapcsolatokat a modernekkel, Kiss Józseftől Gozsdu Elekig, a vele tüdőbetegként is együtt érző Reviczky Gyulával és Bródy Sándorral, s épp így a zenészekkel, a képzőművészekkel és a színház embereivel is, Hubay Jenőtől Feszty Árpádig és a barátnál talán több Jászai Mariig. (Megértésre és kollegialitásra mégis leginkább a vele rokoni viszonyban álló művészeknél, így főleg Mednyánszky Lászlónál és a költőnő Czóbel Minkánál talált.) S szinte minden körében fáradhatatlanul szervezkedett: fotókört kezdeményezve, angol mintára arisztokrata vitaklubot alapítva, s életre híva a Műbarátok Körét. A fél-kétharmad évszázaddal korábban Széchenyit és főúri társait motiváló hasznosságvágy, az arisztokrataként új társadalmi küldetést kereső ambíció az 1880-as és 1890-es évek fordulóján talán Justh serény nyüzsgésében élt tovább a legérzékletesebben.

 

Az örök tavasz nyomában

Pedig épp 1887-ben tört rá Justh Zsigmondra az első tüdőgyulladás s vele a tüdővész halálos réme, amely immár életmentő kötelességgé tette az addig kedvtelésül és tapasztalatszerzés gyanánt gyakorolt utazgatást. A fiatalember innentől szinte az örök tavasz nyomában járt: a francia Riviérán, Egyiptomban és Algírban, vagy épp a messzi Indiában. Gyógyítgatta a tüdejét, szorgalmasan barátkozott és küldözgette haza úti jegyzeteit, melyek exkluzív jellegüknél fogva kedvezőbb fogadtatásra találtak, mint nagyobb lélegzetű szépírói munkái. E jegyzetek, tárcabeszámolók közül a párizsi témájúak 1889 tavaszán kötetben is megjelentek Páris elemei cím alatt: egyszerre belülről és kívülről nézve a francia főváros fel- és félvilágát, előkelő és művészköreit. A városábrázolás kísérlete itt éppúgy kézzelfogható, mint az alig egy kurta esztendővel korábban megjelentetett Művészszerelem című regénykéjében, amely ugyan fárasztó lelkizésektől és elméleti kitérőktől terhelve meséli el „Gilády Arzén, az elemző, a lélekvizsgáló regény ismert nevű mesterének” másfél darab szerelmi kudarcát, ám mindeközben izgalmasan kísérletezik a korabeli olaj- és gázlámpás Budapest megrajzolásával is.

Justh azért nemcsak Párizs és Budapest arisztokrata és művészköreivel volt elfoglalva, de szenttornyai parasztjaival s általában a magyar paraszttal is. „A magyar parasztért rajongott. Rendkívüli nemes, érdekes őslénynek tartotta, akivel érdemes bíbelődni.” Bő évtizeddel Justh halála után a nagyobb tehetség megbocsátó lenézésével ítélő Mikszáth fogalmazott így, s nem tévedett. A gyenge tüdejű földesúr, aki legalább annyira rajongott a cigányzenéért (és kedves prímásáért, Rácz Paliért), mint Wagnerért, a „magyar faj” erejét, józanságát csodálta parasztjaiban, legyenek bár azok dohánykertész gányók vagy épp a nazarénus szekta követői. Legérdekesebb társadalomreformeri-kulturális kísérletét is velük vitte végbe, megalapítva birtokán a görög stílusú Körszínházat (vagy másként Parasztszínházat), ahol a nép fiai és lányai Shakespeare- és Molière-darabokat játszottak a helybeli közönség és Justh magyar meg francia vendégeinek színe előtt.

A paraszttematika uralja A puszta könyve címen (1892-es dátummal) kötetként is megjelentetett novellaciklust, amely tíz évvel később francia fordításban is sajtó alá került. A gondosan szerkesztett, s néhány sikerült és utóbb más írásokba is beillesztett parasztfigurát megteremtő ciklust azután egy regényciklus követte, melynek Justh A kiválás genezise címet adta. A nyilvánvalóan zolai mintát követő kísérletből összesen három regény készült el: A pénz legendája (1893), a Gányó Julcsa (1894) és a Fuimus (1895). Egy budapesti arisztokrácia köréből kiinduló történet, egy parasztregény és egy erősen önéletrajzi, felvidéki arisztokrataregény. Justh pesszimizmusa és ritkuló regényidegen kitérői mellé itt valamiféle pozitív program is került, legalább a jelzés szintjén, felmutatva a magyar paraszt, úgymond, egészségesebb világszemléletét és temperamentumát, s kinyilatkoztatva a magyar paraszt és a magyar arisztokrata oly kívánatos érintkezését, kapcsolatát.

Mi tagadás, a női főalak feljegyzéseiből kibomló és tragikus szerelmi háromszögként koncipiált A pénz legendája nehezen hordja el a végrendeletében „fajunk józan idealizmusáról” értekező férj mondatait: „Hajolj le a néphez, s emeld fel magadhoz… tanítsd, segítsd, meríts tőle (végtelen bölcsességétől) vigaszt, s ne felejtsd el egy percig sem, hogy közelebb van hozzád minden másnál itt az anyaország határain belül. Tanuld meg tőlük a családi élet egyszerű struktúráját, tanuld meg tőlük az élet nagy esélyeit egyszerűen venni fel. És aztán fejleszd, nemesítsd, amit tőlük tanultál, s ezt hirdesd fennen, de csak akkor, ha már igazsággá változott a lelked mélyén.”

Az elbeszélői hang és a történetformálás a Szenttornyán játszódó Gányó Julcsában már jóval keresetlenebb, s őszintébb is, mint a kor népszínművei, s állja az összehasonlítást A Hét modernjeivel is. A legsikerültebb mégis a címével az Aeneist idéző Fuimus. („Fuimus Troes”, vagyis „voltunk trójaiak”.) Az elméleteket meg a programszerű derűlátást itt mellékessé teszi a realistább pesszimizmus és a még realistább környezetrajz, Justh tágabb családjának jól felismerhető, megértő és egyszersmind reménytelenséget sugárzó ábrázolása. A kényszeresen itt is előhozott szerelmi háromszögnél fontosabbnak bizonyul a társadalmi osztályának tagjairól adott, meghitten kegyetlen szerzői zárójelentés.

 

A főmű

A Fuimus megjelenését Justh már nem érhette meg: 1894 októberében Cannes-ban meghalt. Ahogy egyik levelében még évekkel korábban idézte szintén fiatalon elhalt dandytársát: „Széchenyi Lajos azt mondta rólam, hogy kedvenc sportom posztumusz dolgokat írni, azt hiszem, igaza volt.” S valóban, a Fuimus mellett a Delelő és egyéb elbeszélések című kötet is az író halálát követő hónapokban látott napvilágot.

Ám az igazi posztumusz remekmű, s egyszersmind a voltaképpeni főmű megjelenésére még majdnem fél évszázadot kellett várni. 1941-ben került ugyanis az olvasók elé Justh Naplója, pontosabban az 1888-as Párizsi napló és az 1889-es Hazai napló. Túl azon, hogy a naplókból kiolvasható zsúfolt napirendek egyszerre igazolták írójuk példátlan társaság- és kapcsolatkereső vágyát és életveszedelmet jelentő önhajszolását, a bejegyzések pompás megfigyelőnek és pár szóval is sokat mondó ítélkezőnek bizonyítják Justhot. S persze a felső tízezer egyenjogú tagjának – Párizsban is. (Erről egyébként a halála évében róla franciául megjelentetett kulcsregény, a névtelenül kiadott Dilettánsok is tanúskodhat számunkra.) A Párizsi napló másodfőszereplője, a nagy színésznő, Sarah Bernhardt mellett ott nyüzsögnek e mű lapjain a francia és nemzetközi high life jelesei: Taine-től az ifjabb Dumas-ig, Verescsagintól Pierre de Coubertin báróig. A francia arisztokrácia tagjai, a Faubourg Saint-Germain honosai olyan természetességgel grasszálnak és csevegnek itt, hogy az olvasónak önkéntelenül eszébe juthat Marcel Proust életműve. Justh rövid, olykor alig pár szavas jellemzései, párbeszédidézetei és önvizsgáló megjegyzései pedig nyilvános irodalmi működésénél sokkalta több telitalálattal kényeztetnek, mondjuk, amikor a naplóíró ennyivel intéz el egy francia kékvérűt: „kis tetűszerű alak”.

Még bensőségesebben és bizonyos szempontból még kegyetlenebbül ítél Justh a Hazai naplóban. Itt önmagáról is többet árul el, s mi jobban megérthetjük azt is, miért vezérmotívuma az író szinte minden művének az érzések kifejezésére képtelen, zavart kommunikáció. S ami felbecsülhetetlenül értékessé teszi a Hazai naplót, az a művészvilág rajza mellett okvetlenül a századvégi magyar arisztokrácia arcképcsarnoka, a betekintés exkluzivitása, amelyből utóbb a diszkrétebb Bánffy Miklós jóval kevesebbet kínált a közönség számára. Olyan alakok skiccét adja e napló, akik egyáltalán nem hasonlítanak sem Jókai, sem Herczeg Ferenc, s pláne nem Beniczkyné Bajza Lenke arisztokratáihoz, s éppígy a Pixi-Mixi-féle operettgrófokhoz sem. Ha másért nem, hát ezért megérte Justh Zsigmondnak két világ peremén leélnie rövid éle­tét, nekünk pedig beleolvasni a műveibe.

Figyelmébe ajánljuk

A pénztelenség segíthet a Homokhátságon

Lényegében elkaszálta a kormány a Homokhátság, pontosabban a Duna-Tisza-köze vízpótlási projektjeit. Egy határozatban a leghátulra sorolták a beruházást, így aligha lesz esély arra, hogy megvalósuljon. Elsőre rossz hírnek tűnik ez, valójában ennél jobb nem is történhetett volna a térséggel.