László Ferenc

Jellegzetesen magyaros tévés pályafutás a Hajós Andrásé: úgy vált észrevétlenül a televíziós szórakoztatás nagy öregjévé, hogy senki sem tudná megnevezni azt az egyetlen műsort a múltból, amely igazán beütött, s melyet az ő személye vitt sikerre.

A sétánál több, a túránál valamivel kevesebb: a kirándulás közérzetjavító és kedélyes műfajának a magyar irodalomtörténetben is jutott szerep. Írók és költők barangolásai „a bájdús anya földerítő kebelén”.

A kudarc színháza – a Centrálban mostanra markáns vonulattá állt össze a színpadi bukás, a rossz színház komikumát, sőt röhejességét felmutató darabok sora.

Színszimbolika és férfihátsók, letisztult jelzések és szenvedelmes koszcsinálás – külföldi rendezései alapján már jóval a bemutató előtt ilyennek sejthettük a Budapestre invitált Stefano Poda készülő Otellóját, s mint az előzetes ítéletek tekintélyes hányadát, úgy ezeket a vélelmeket is beigazolták a tények.

Pár hete hármas erősségű rengést észleltek a balliberális véleményformáló értelmiség Pozsonyi úti epicentrumában s egy-két internetes felületen is, amikor híre jött, hogy Veiszer Alinda a Hír Tv-hez szerződött.

Klasszikus remekmű – musicalről óvatosságból ritkán ír le ilyesmit az ember, de hát Leonard Bernstein (s persze az ifjú Ste­phen Sondheim, Jerome Robbins meg a többiek) 1957-es darabja valóban rég felért már a klasszikusi magaslatra.

Hetven éve nemcsak nagy népbírósági perek színhelye volt az ostromot átvészelő Zeneakadémia épülete, de magán az intézményen is végigsöpört az ítélkezési hullám.

A színháztörténet hasznáról, politikáról és emberi ócskaságról kérdeztük az Országos Színháztörténeti Intézet és Múzeum munkatársát, aki azt is elárulta, miért fontos dokumentum egy színházi büfé bérleti szerződése.

Akadt köztük balladaköltő és igazi dandy is, s volt, aki a lapszerkesztésben ismerte fel a maga egyedüli műfaját. Réz Pál életútinterjújának megjelenése ürügyén irodalomtörténetünk jeles szerkesztőire emlékezünk.