László Ferenc

Majd’ minden kornak megvan a maga saját Szomorú vasárnapja.

Jellegzetesen magyaros tévés pályafutás a Hajós Andrásé: úgy vált észrevétlenül a televíziós szórakoztatás nagy öregjévé, hogy senki sem tudná megnevezni azt az egyetlen műsort a múltból, amely igazán beütött, s melyet az ő személye vitt sikerre.

A sétánál több, a túránál valamivel kevesebb: a kirándulás közérzetjavító és kedélyes műfajának a magyar irodalomtörténetben is jutott szerep. Írók és költők barangolásai „a bájdús anya földerítő kebelén”.

A kudarc színháza – a Centrálban mostanra markáns vonulattá állt össze a színpadi bukás, a rossz színház komikumát, sőt röhejességét felmutató darabok sora.

Színszimbolika és férfihátsók, letisztult jelzések és szenvedelmes koszcsinálás – külföldi rendezései alapján már jóval a bemutató előtt ilyennek sejthettük a Budapestre invitált Stefano Poda készülő Otellóját, s mint az előzetes ítéletek tekintélyes hányadát, úgy ezeket a vélelmeket is beigazolták a tények.

Pár hete hármas erősségű rengést észleltek a balliberális véleményformáló értelmiség Pozsonyi úti epicentrumában s egy-két internetes felületen is, amikor híre jött, hogy Veiszer Alinda a Hír Tv-hez szerződött.

Klasszikus remekmű – musicalről óvatosságból ritkán ír le ilyesmit az ember, de hát Leonard Bernstein (s persze az ifjú Ste­phen Sondheim, Jerome Robbins meg a többiek) 1957-es darabja valóban rég felért már a klasszikusi magaslatra.

Hetven éve nemcsak nagy népbírósági perek színhelye volt az ostromot átvészelő Zeneakadémia épülete, de magán az intézményen is végigsöpört az ítélkezési hullám.

A színháztörténet hasznáról, politikáról és emberi ócskaságról kérdeztük az Országos Színháztörténeti Intézet és Múzeum munkatársát, aki azt is elárulta, miért fontos dokumentum egy színházi büfé bérleti szerződése.