A szentimentalizmus természetrajongása és a biedermeier szelíd kalandvágya – e két kortörténeti jelentőségű vonzalom találkozása hívta életre a kirándulás újkori kultuszát, amely a reformkor éveire már hazánkban is számos követőre talált. Különösen Buda „regényes” hegyei vonzották a romantikus hajlamú társas kirándulókat, ám a pest-budai polgárok számára ekkoriban még jócskán kirándulásnak számított az is, ha a Városerdőcske, azaz a Városliget, az Orczy-kert vagy épp a Margitsziget felé fordították az útjukat. Budára vezettek a nagy dűlőkeresztelő irodalmár, Döbrentei Gábor kirándulásai is, melyek során társaságával az 1840-es évek közepén ünnepélyesen „visszamagyarosította” vagy hatvan hegy, völgy, rét és liget német elnevezését. Tükörfordítás révén (mint a Hűvösvölgyet) vagy akár (ál)történelmi hangulatú névvel felruházva Buda egy-egy kies pontját, mint a Pasarétet vagy a Kurucles táját. Ilyenkor Döbrentei, az Akadémia legelső főtitkára társaival el-, illetve fölsétált a kiválasztott helyszínre, kihirdette az új, immár magyar elnevezést, majd a megjelentek szabadtéri lakomával koronázták meg a magyarosodás művét.
„Siető kis csermely”
A kiadós ünnepi trakták meglehetős gyakorisággal szerepeltek a reformkor irodalmi-kulturális jelentőségű kirándulásainak menetrendjén. A történelmi belvárosból kilátogatni egy-egy Szövetség utcai disznóvágásra, a fővárosnak utóbb korrupt rendőrkapitányt adó Thaisz családhoz: ez éppúgy nagyobbacska kirándulásnak számíthatott, mint részt venni Fáy András legendás fóti szüretein. Az öreghegyi szőlőtőkék közötti barangolást, a kilátásban való gyönyörködést meg a gyermekekkel való kötelező évődést (melyből Deák Ferenc mindig kivette a részét) követően rendszerint a fák alatt terítettek a lakomához. Az egyik ilyen lakoma végén, 1842 októberében hangzott el első ízben Vörösmarty Mihály „verses tósztja”, a Fóti dal, ünnepelve a bort és keresve a halat, „mely dicső volt / És remek”.
A korszak irodalmi kirándulóművésze azonban minden kétséget kizáróan Petőfi Sándor volt, aki szinte sportot űzött az ország tájainak akkurátus bejárásából. S aki mindemellett a társasági esemény gyanánt azonosítható kisebb kirándulásokon is gyakorta részt vett. Ilyen társas kiruccanás volt A négyökrös szekérben megörökített esti kocsikázás is, ám míg e borjádi kiránduláson Petőfi rokonszenves benyomást ébresztett a versbeli Erzsikében, addig a pesti ifjabb hölgytársaság éppenséggel riasztónak találta a budai kirándulásukon túlságosan zordnak és eredetieskedőnek mutatkozó ifjú poétát.
Azonban Petőfi irodalomtörténeti szempontból legnevezetesebb kirándulásán nők nem vettek részt, csupán három férfi költő: Petőfi, Tompa Mihály meg a mára teljességgel elfeledett kor- és pályatárs, Kerényi Frigyes. „Eperjes mellett van egy erdei házacska. Ennek környékén járván mind a hárman: elhatároztuk, nem szorosan ezt fösteni le, csak körülbelül olyanformán tájképet adni. K., P., T.” 1845 júliusában e közös felvezető szöveggel jelent meg a Pesti Divatlap hasábjain az a három vers, amely mintegy költői verseny témájává avatta az eperjesi kirándulás kies állomását.
„Erdei ormok alján völgyi sík felett / Siető kis csermely kunyhóhoz vezet” – kezdi tájleírását Kerényi, amelyhez Tompa is hozzáteszi a magáét: „A kis csermelyt rácsos ajtajánál / Át sem kell röpülni a madárnak; / Habtalan fut, szótalan fut, benne / Tarka pintyek lépegetve járnak.” Petőfi pedig így jellemezte a maga versében az erdei lakot és tájékát: „Mint a szív az első szerelemnek titkát, / Rejti a kis kunyhót bércek koszorúja; / Meg nem árt erőtlen szalmafödelének, / Ha dühét a szélvész e vidékre fúja.”
Vörösmarty, Petőfi és Arany népnemzeti triászából a harmadik nagy költő, tudjuk, a Margitsziget híve volt, de szenvedelmes kirándulónak még vakmerő túlzással sem lenne nevezhető. Ahogy a legkevésbé sem volt az Mikszáth Kálmán sem, aki korának előrehaladtával mind következetesebben kitartott mozgásszegény életmódja mellett, s idővel még a legrövidebb városi sétákat is inkább kocsikázással váltotta ki. (Annál lelkesebb természetjáró volt Mikszáth fiatalabb pályatársa, Bársony István, csakhogy „a pagony dalnoka” vadászat céljából járt erdőt és mezőt, lévén a magyar vadásznovellák valóságos iparosa.) A kirándulás témáját tárgyalván így ők nemigen jöhetnek érdemben szóba, ahogy voltaképpen az 1874-ben megalakult Írók és Művészek Társasága is csak megszorításokkal kaphat helyet egy ilyen áttekintésben. Ez az egyesület (soraiban például Benedek Elekkel, Jókaival vagy Reviczky Gyulával) ugyanis rendszeresen szervezett kirándulásokat, ám ezek a kirándulások az Al-Dunához vagy épp Párizsba vezettek, s ilyesformán szigorúan vett kirándulásnak még akkor sem tekinthetők, ha rendszerint „fényes sikerrel” zajlottak. Mint például az 1883-as párizsi út: különvonattal, turini kitérővel és tisztelkedéssel az idős Kossuthnál, a Comédie-Française díszelőadásával, valamint Victor Hugo és a magyar kirándulócsoport találkozásával.
„Mintha ajándékot kapnék”
Sokkalta valódibb kirándulások voltak azok az irodalmi-politikai-nemzedéki kimozdulások, amelyek József Attila (meg Illyés Gyula) életrajzából ismeretesek. „Vasárnap kinn voltam sokad magammal Csillebércen, lábam térdig elkopa” – számolt be 1931. április 13-i levelében József Attila élettársának, Szántó Juditnak arról az előző napi kirándulásról, amelynek emlékét máig több fotó őrzi. A vidám csoportképek mellett olyan fotó is akad, melyen derűsen parolázik egymással a képen is jól felismerhetően eltérő vérmérsékletű két költő. A csillebérci pillanat baráti, ám a távolságot nem csak a temperamentum és a ruházat különbsége jelzi (Illyés Párizsban vett viharkabátját viselte e kiránduláson), hanem az irodalomtörténeti háttér is: Illyés immár a Nyugat és személyesen Babits kedvence, míg József Attila épp ekkor jelentette meg kötetben a maga Babits-csúfolóját.
„Ha hátizsákos embereket látok kirajzani a hegyekbe, olyan boldog vagyok, mintha ajándékot kapnék… Szeretnék mindenkit megmozgatni s kilódítani ebből a füstös, fulladt, gyűlölködő és irigykedő városból. Menjetek ki a természetbe s ismerjétek meg egymást ott, ahol az ember őszinte lesz, mint a növény s az édes, szép mezei állat.” Ezt már Móricz Zsigmond írta, aki majd’ oly szenvedélyes barangolója volt a 20. századnak, mint Petőfi a 19. századnak. Gyalogolni jó – hirdette könyvcímben is az író, aki még hatvan felett, rossz lábával, görbe botjával a kézben is nagyobb kirándulásokra vállalkozott – másfél hónapig járta Erdélyt, élete utolsó tavaszán pedig a Hortobágyra látogatott el, a „Hortobágy tavaszi lélegzetét” megírni.
Az írói-költői kirándulások elsődleges forrásai a 20. században a naplók. Így Radnótiék társas kirándulásairól, például gyakori svábhegyi kiruccanásaikról Gyarmati Fanni naplója tudósít, Márai Sándor naplófolyama pedig azt bizonyítja, hogy az író életfogytig tartó emigrációja alatt két kontinensen is kirándult, amint csak tehette: a Nápolyi-öböl táján vagy New England puritán vidékén járva a természetet, vagy épp kalandvágyból a mexikói éjszakában botladozva. Merthogy a kaland esélye nélkül még a legszolidabb kirándulás se elképzelhető.
