De mint az ugyancsak gyakran megesik az előítéletek és a valóság bonyodalmas kapcsolatában: a formális beigazolódás pusztán önmagában igencsak keveset mondhat a dolog lényegéről. Jelen esetben arról, hogy a felsorolt és jó előre leolvasott rendezői eszközökből egy vállalható, mi több, nagyrészt a nemzetközi minőséget elérő produkció állt össze. Ahogyan pár éve a Falstaff egyes jelenetei, idén májusban pedig a Faust egy-két részlete, úgy most az új Otello teljes első felvonása kelti azt a kellemes és olyannyira áhított benyomást, hogy ilyesmit a világ jelentős operaszínházaiban is láthatnánk. Ez persze nem kizárólag a tehetségről s nem is a névről szól, hiszen láttunk mostanság az operaházban ígéretes magyar rendezést és a legrosszabb provinciális formát mutató, kiégett rendező világsztárt egyaránt, hanem a kivitelezés kimunkált és kompakt jellegéről, összefogottságáról, mely jelenség egyelőre ritka vendég ezen a tájékon.
Az Otello első felvonása most egyetlen zárt áramkörbe kapcsolta a közreműködőket és a közönséget, s zene és cselekmény sodrásában a Viharjelenet küzdő-vonagló ágyékkötős férfitestei éppúgy valami lényegeset mondtak el Verdi és Shakespeare történetéről, akárcsak a Jago által leitatott Cassiót körülfogó kötélrendszer. A reménytelen küzdelem és az elkeseredett erőszak világában járunk, ahogyan ezt a színpad oldalfalaiból kinyúló megannyi segélykérő kéz és a díszlet középponti eleme, az egyik élére állított, hatalmas négyszögletű keret meg a beléfúródó, ugyancsak hatalmas dárdahegy is jelzi. A felül hófehér, ám alsó felén feketévé piszkolt, körbeforgatható díszletelem egyszerre idézi a fegyveres erőszak helyszínét, s persze a behatolásét is; ennek a kettősségnek a fölmutatása szintén érvényes hozzászólás az Otellóhoz.
Igaz, a fényekkel és a hatásosan beállított árnyékokkal, a tendenciózus alulvilágítással meg a fehér és fekete színekkel, s általában a szimbolikus közelítéssel operáló rendezés utóbb nem mindig volt képes ezt a szintet hozni. Desdemona megfojtása például a szokott operai álrealista színjáték ismertetőjegyeinek kíséretében bonyolódott, s ez határozott alászállásnak tetszett. Mindazonáltal az összbenyomás még így is imponáló maradt az opera legutolsó ütemeire „feltámadó” s szabadulni próbáló címszereplővel.
A nemzetközi nívó kívánatos érzetéhez a zenekari-énekesi összteljesítmény is szerencsésen és érdemben hozzájárult. Meglehet, Pinchas Steinberg nem a budapesti operatörténet legnépszerűbb karmester-egyénisége, ám hogy képes nagy feszültségű Otello-előadást vezényelni, az egészen bizonyos: kontrasztokban és dinamikai váltásokban gazdag zenekari játék s a színpadi megszólalások gondos kézben tartása jellemezte munkáját.
A címszerepben ezúttal beugróként jelent meg a széria majdani Otellója, a kanadai Lance Ryan, aki Wagner-szerepeken edzett hőstenorjával állt helyt: a rendezői koncepció szellemében elhagyva arcának feketére mázolását, itt-ott érezhetően megküzdve a tiszta intonálásért, de mindvégig erőt bizonyítva. A pesti közönséget érezhetően inkább csak mérsékelten nyűgözte le Ryan valóban kevés érzéki szépséget kisugárzó tenorja, ám e sorok írója fájóbban érzi a strapabíró hőstenorok hiányát annál, semhogy ne becsülje és méltassa Ryan teljesítményét. Nem varázsos hang az övé, s első látásra reprezentatív személyiségnek sem hat a színpadon, azonban egy domingói léptékű Otello minden jel szerint amúgy sem fért volna el Poda rendezői koncepciójában.
A két hazai főszereplő produkciója annál nagyobb tetszésre talált a közönség körében, s ez méltán volt így. Létay Kiss Gabriella már korábban is poétikus szépségű Desdemonákat énekelt, s most újra igazolta, hogy jogos birtokosa e szólamnak, melynek kettős csúcspontját, azaz a Fűzfadalt és az Ave Mariát ezúttal rögtön a harmadik felvonás nagy fináléját követően (átdíszletezési szünet pihenője nélkül) kellett érvényesen megszólaltatnia, s ez igen szépen sikerült is neki. Kálmándi Mihály ellenben most első alkalommal énekelte Jagót, s ahogyan az voltaképp már előre kikövetkeztethető volt: remekül állt neki ez a szerep. Markáns kiállása, Verdi-baritoni hitele és színpadi energiája akkor is jól érvényesült, amikor absztrahált cselekmények részese volt, s akkor is, amikor a hagyományos operai színjátszás keretei közé zökkent vissza a produkció.
Boncsér Gergely nem is olyan régen még Roderigo kis szerepéért-szólamáért felelt az Otellóban, ám mára hasznos Cassio vált belőle, míg a Ryanhez hasonlóan szólamához ugyancsak Wagner felől közelítő Németh Judit Emilia dramaturgiai fontosságú szerepében a körvonalaival és az árnyékával is fontos feladatokat látott el. S örvendetes színvonalon teljesített az énekkar is: a Tűzkórusa például igazán méltó volt az oly jól sikerült első felvonáshoz, s persze az előadás egészéhez is.
Magyar Állami Operaház, szeptember 26.
