Koncert

Óbudai Danubia Zenekar

Zene

A „Játék”, vagyis a zenei humor jegyében állította össze „Gyerme­kek vagyunk” elnevezésű koncertsorozatának második estéjét az Óbudai Danubia Zenekar. A humorérzék közösségére eleve kockázatos dolog egy művészi vállalkozás sikerét alapozni, pláne akkor, ha csupa huszadik századi szerzemény sorjázik a programon, ám a Vajda Gergely vezényelte hangverseny mégis kirobbanó sikert aratott. Ehhez bizony a remek karmester, az izgalmas tehetségű szólisták meg az egyre jobb formát mutató zenekar mellett a fogékony közönség is elkélt, s voltaképp az is az együttest dicséri, hogy bérletesei nyitott és tehetséges közösséget alkotnak estéről estére.

Stravinsky háromleosztásos Kártyajátéka még csak a kedélyes ráhangolódást szolgálta, de aztán Ligeti György bravúros „koncertáriája”, a Mysteries of the Macabre már frenetikus mulatsággá vált: hála a bőrszerkós Ávónő, Szakács Ildikó koloratúrázó készségének, Vajdáék közbekotyogásban és papírzizegtetésben is élményszerű összjátékának, az énekesnőt a pódiumról levonszoló őröknek, s persze Ligeti zseniális szemtelenségének. „Codename: Lochness Monster” – ilyen és ehhez hasonló posztmodern grimaszokkal nevettetett a Ligeti-ária, hogy aztán a második részben már a zenei paródia százéves klasszikusa következzen: a Variációk egy gyermekdalra Dohnányitól. Itt az est másik szólistája, Palojtay János bizonyíthatta póztalan könnyedségét, játékának példás ritmikai fegyelmét, no és stílusismeretét, mellyel a Hull a pelyhes dallamát végigvezette a teljes klasszikán és romantikán. Míg a németes humorú Dohnányi-mű elementárisnak bizonyult, addig a befejező szám, az egyszerre franciás és latinos Milhaud-slágerdarab, az Ökör a háztetőn egy vonással hosszabb viccnek tűnt az optimálisnál. Ám a könnyeden túlírt szvitet a karmesteri dobogón szinte eltáncoló Vajda Gergely remek lábmunkája így is ámulatba ejtett.

Zeneakadémia, október 20.

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)

Ide? Hová?

Magyarországon úgy megy, hogy négy­évente kijön a felcsúti jóember a sikoltozó övéi elé, és bemondja, hogy ő a Holdról is látszik.