Egy eredetileg kirobbanóan fiatalos mű esetében ez legalább annyira kockázatos, mint elismerést jelző végstádium: megőrizheti-e támadóerejét a West Side Story, ha egyszer bevonja felületét a patina? A kérdés nyitott, s nem adhat rá választ most az Erkel Színházban bemutatott produkció sem. Mert érdemi választ kizárólag jó előadás adhat,
s ne kerteljünk: a Novák Péter által rendezett West Side Story nem jó előadás.
Noha az első percekben még él a remény, amíg a nyitány hangjait Braun László vetítése kíséri: a Sin Cityt idéző, képregényes animáció még azzal együtt is üdvös ötletnek hat, hogy 2008-ban láthattunk már hasonló vetítéses West Side Storyt (a Müpában, a Kiégő Izzóktól). Azután viszont kezdődik a játék, melyről előzetesen annyit lehetett tudni, hogy ezúttal a főszerepek két részre osztva, egy-egy énekes és egy-egy táncos által megformálva jutnak majd elénk. Az ötlet ugyan érezhetően kínban fogant, tehermentesítendő Miklósa Erikát és kollégáit a színpadi hitelteremtés kötelme alól, ám ettől még akár működhetne is. Igaz, ez a megoldás önmagában is drasztikus tagadása a musicaljátszás komplex játékigényeinek, de ha őszinték akarunk lenni, hát musicalszínházainkban is mindennapos tapasztalat, hogy egy-egy szerep megformálója csak részben tud megfelelni a táncosi, énekesi és prózai színészi követelményeknek.
A színpad földszintjén táncszínház, az emeleten oratórium – így indult a játék, azonban ez a megoldás is, mint utóbb az este során szinte minden színpadi mozzanat, esetlegesnek és esetlennek bizonyult. A rendezői szándék ugyan itt-ott észlelhető volt (legyen elevenbe vágó a fiatalok elveszettsége és maisága stb.), csakhogy Novák Péter mintha alapszinten se tudta volna megoldani egy zenés színházi rendezés feladatait. Ami például még sikerületlen nyári István, a király-rendezése ismeretében is meglepő volt: Nováknak nemigen sikerült az egyes számokat hatásossá formálnia – és tapsra kivezetnie. Mi több, így nem csupán pár bombabiztos világsláger maradt taps nélkül (ami önmagában is dermesztő élmény egy musical-előadáson), de még az előadás legvége is oly formátlanná-töketlenné vált, hogy az első meghajlóknak a tapstalan zavar csendjébe kellett bevonulniuk. A jelenetek indulása és zárása rendre Horgas Péter – nagyjából funkció nélküli – görgős díszletelemeinek tologatásába fulladt, s miközben a rendezés tüntetően túlcsordult a színpadon s menetrendszerűen birtokba vette a két proszcéniumpáholyt és a nézőtéri járásokat, addig gyakran épp a színpadra nem maradt odatekintésre érdemes, jelentéssel bíró játék.
Ebben a suta keretben tevékenykedtek a fél-fél szerepek gazdái, majdnem mind’ alulmúlva saját képességeiket. Miklósa Erika angolja ugyan érezhetően javult a fentebb már említett 2008-as előadáshoz képest, s ritkán átmelegedő hangja is uralta Maria szólamát, viszont prózamondása egy amatőré, melynek hallatán a kritikus indokoltnak érezte volna akár még a szerepek három részre osztását is. Boncsér Gergely rutinosabb, de sajna nem sokkal jobb prózamondó, ellenben az angolja egyértelműen kínosabb volt, s ami még nagyobb gond: önmagában hatásos tenorja vajmi kevéssé illett össze Miklósa Erika hangjával, s így ez a kémiadeficit ezúttal meglehetősen unalmas Tonightot eredményezett. Táncban Boros Ildikó és Bajári Levente mozogta le Maria és Tony szerepét, s Bajárinál éppúgy értékelhettük a kifejezés erős szándékát, akárcsak a Maria bátyját, Bernardót táncoló Apáti Bence esetében. Csakhogy a Novák és társai által jegyzett koreográfia számukra s az összes táncos számára sem kínált elég muníciót, s így a főszereplőknek olykor egyenesen röhejes mozdulatsorokat kellett elvégezniük (párbajjelenet!), míg a csoportos táncok jelentős hányadát egy jobb szalagavató bál produkciója is megszorongatta volna.
Néhány becsületes, de csak szerényen vonzó énekesi teljesítmény mellett említést érdemelt még az előadás (szinkron)színészi vonulata, melyből Lőrinc barát monológjával kiemelkedett Szabó Sipos Barnabás. Kár, hogy a rendezés dühödt hangerőfokozást írt elő a végre valódi prózamondásra képes színésznek. Ugyancsak hangerőfokozó feladat jutott a Krupke rendőr szerepét elharsogó Bozsó Péter számára is: neki a merőben fancsali bevándorlós áthallásra kellett fölhívnia figyelmünket. Volt aztán még nyílt színi „fostalicska” meg „szarral gurigázás”, ami újra csak a jelenidejűség benyomását volt hivatott fokozni a nézőben.
Amiért még ennyi balul sikerült mozzanat közepette is megérte az Erkelbe telepíteni a West Side Storyt, az a zenekari játék, Bernstein – Bartók- és Wagner-idézettel egyként operáló – zenéjének érzéki erejű megszólaltatása volt. A szemtelenül hatásos és bravúrosan hangszerelt Bernstein-zene mindvégig fiatalabbnak bizonyult a zilált és pocakos rendezésnél, s habár Dénes István itt-ott érezhetően lassabbra vette a tempókat az optimálisnál, azért a zenekari árok így is mindvégig oázisnak tetszett a bemutató estéjén.
Erkel Színház, szeptember 11.
