Musical

Osztottak-szoroztak

Bernstein: West Side Story

Színház

Klasszikus remekmű – musicalről óvatosságból ritkán ír le ilyesmit az ember, de hát Leonard Bernstein (s persze az ifjú Ste­phen Sondheim, Jerome Robbins meg a többiek) 1957-es darabja valóban rég felért már a klasszikusi magaslatra.

Egy eredetileg kirobbanóan fiatalos mű esetében ez legalább annyira kockázatos, mint elismerést jelző végstádium: megőrizheti-e támadóerejét a West Side Story, ha egyszer bevonja felületét a patina? A kérdés nyitott, s nem adhat rá választ most az Erkel Színházban bemutatott produkció sem. Mert érdemi választ kizárólag jó előadás adhat,

s ne kerteljünk: a Novák Péter által rendezett West Side Story nem jó előadás.

Noha az első percekben még él a remény, amíg a nyitány hangjait Braun László vetítése kíséri: a Sin Cityt idéző, képregényes animáció még azzal együtt is üdvös ötletnek hat, hogy 2008-ban láthattunk már hasonló vetítéses West Side Storyt (a Müpában, a Kiégő Izzóktól). Azután viszont kezdődik a játék, melyről előzetesen annyit lehetett tudni, hogy ezúttal a főszerepek két részre osztva, egy-egy énekes és egy-egy táncos által megformálva jutnak majd elénk. Az ötlet ugyan érezhetően kínban fogant, tehermentesítendő Miklósa Erikát és kollégáit a színpadi hitelteremtés kötelme alól, ám ettől még akár működhetne is. Igaz, ez a megoldás önmagában is drasztikus tagadása a musicaljátszás komplex játékigényeinek, de ha őszinték akarunk lenni, hát musicalszínházainkban is mindennapos tapasztalat, hogy egy-egy szerep megformálója csak részben tud megfelelni a táncosi, énekesi és prózai színészi követelményeknek.

A színpad földszintjén táncszínház, az emeleten oratórium – így indult a játék, azonban ez a megoldás is, mint utóbb az este során szinte minden színpadi mozzanat, esetlegesnek és esetlennek bizonyult. A rendezői szándék ugyan itt-ott észlelhető volt (legyen elevenbe vágó a fiatalok elveszettsége és maisága stb.), csakhogy Novák Péter mintha alapszinten se tudta volna megoldani egy zenés színházi rendezés feladatait. Ami például még sikerületlen nyári István, a király-rendezése ismeretében is meglepő volt: Nováknak nem­igen sikerült az egyes számokat hatásossá formálnia – és tapsra kivezetnie. Mi több, így nem csupán pár bombabiztos világsláger maradt taps nélkül (ami önmagában is dermesztő élmény egy musical-előadáson), de még az előadás legvége is oly formátlanná-töketlenné vált, hogy az első meghajlóknak a tapstalan zavar csendjébe kellett bevonulniuk. A jelenetek indulása és zárása rendre Horgas Péter – nagyjából funkció nélküli – görgős díszlet­elemeinek tologatásába fulladt, s miközben a rendezés tüntetően túlcsordult a színpadon s menetrendszerűen birtokba vette a két proszcéniumpáholyt és a néző­téri járásokat, addig gyakran épp a színpadra nem maradt odatekintésre érdemes, jelentéssel bíró játék.

Ebben a suta keretben tevékenykedtek a fél-fél szerepek gazdái, majdnem mind’ alulmúlva saját képességeiket. Miklósa Erika angolja ugyan érezhetően javult a fentebb már említett 2008-as előadáshoz képest, s ritkán átmelegedő hangja is uralta Maria szólamát, viszont prózamondása egy amatőré, melynek hallatán a kritikus indokoltnak érezte volna akár még a szerepek három részre osztását is. Boncsér Gergely rutinosabb, de sajna nem sokkal jobb prózamondó, ellenben az angolja egyértelműen kínosabb volt, s ami még nagyobb gond: önmagában hatásos tenorja vajmi kevéssé illett össze Miklósa Erika hangjával, s így ez a kémiadeficit ezúttal meglehetősen unalmas Tonightot eredményezett. Táncban Boros Ildikó és Bajári Levente mozogta le Maria és Tony szerepét, s Bajárinál épp­úgy értékelhettük a kifejezés erős szándékát, akárcsak a Maria bátyját, Bernardót táncoló Apáti Bence esetében. Csakhogy a Novák és társai által jegyzett koreográfia számukra s az összes táncos számára sem kínált elég muníciót, s így a főszereplőknek olykor egyenesen röhejes mozdulatsorokat kellett elvégezniük (párbajjelenet!), míg a csoportos táncok jelentős hányadát egy jobb sza­lag­avató bál produkciója is megszorongatta volna.

Néhány becsületes, de csak szerényen vonzó énekesi teljesítmény mellett említést érdemelt még az előadás (szinkron)színészi vonulata, melyből Lőrinc barát monológjával kiemelkedett Szabó Sipos Barnabás. Kár, hogy a rendezés dühödt hangerőfokozást írt elő a végre valódi prózamondásra képes színésznek. Ugyancsak hangerőfokozó feladat jutott a Krupke rendőr szerepét elharsogó Bozsó Péter számára is: neki a merőben fancsali bevándorlós áthallásra kellett fölhívnia figyelmünket. Volt aztán még nyílt színi „fostalicska” meg „szarral guri­gázás”, ami újra csak a jelenidejűség benyomását volt hivatott fokozni a nézőben.

Amiért még ennyi balul sikerült mozzanat közepette is megérte az Erkelbe telepíteni a West Side Storyt, az a zenekari játék, Bernstein – Bartók- és Wagner-idézettel egyként operáló – zenéjének érzéki erejű megszólaltatása volt. A szemtelenül hatásos és bravúrosan hangszerelt Bern­s­tein-zene mindvégig fiatalabbnak bizonyult a zilált és pocakos rendezésnél, s habár Dénes István itt-ott érezhetően lassabbra vette a tempókat az optimálisnál, azért a zenekari árok így is mindvégig oázisnak tetszett a bemutató estéjén.

Erkel Színház, szeptember 11.

Figyelmébe ajánljuk

Gombaszezon

Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.

Huszein imám mártíromsága

Az Izrael és Irán között lezajlott tizenkét napos háború újra rádöbbentette a régió népeit: új közel-keleti hatalmi rend van kialakulóban. Az egyre élesebben körvonalazódó kép azonban egyre többeket tölt el félelemmel.

„A lehetőségek léteznek”

Úgy tűnik, hogy az emberi történelem és politika soha nem fog megváltozni. Kőbalta, máglyán égő „eretnekek”, százéves háborúk, gulágok… Vagy­is mi sohasem fogunk megváltozni. Reménytelen.

Taxival Auschwitzba

Idén áprilistól a francia közszolgálati televízió közel kilenc­órányi dokumentumfilm-folyamban mutatta be azt a három történelmi pert, amelyek során 1987 és 1998 között a náci kollaboráns Vichy-rezsim egykori kiszolgálóinak kellett számot adniuk bűneikről. A három film mindegyike más-más oldalról mutatja be a megszállás időszakát. A YouTube-on is hozzáférhető harmadiknak van talán a leginkább megszívlelendő tanulsága.

Lábujjhegyen

A hízelgéseknek, a geopolitikai realitásoknak és a szerencsének köszönhetően jól zárult a hágai NATO-csúcs. Azonban az, hogy a tagállamok vezetői jól tudják kezelni az Egyesült Államok elnökének egóját, nem a transzatlanti kapcsolatok legszilárdabb alapja.

Milliókat érő repedések

Évekig kell még nézniük a tátongó repedéseket és leváló csempéket azoknak a lakóknak, akik 2016-ban költöztek egy budafoki új építésű társasházba. A problémák hamar felszínre kerültek, most pedig a tulaj­donosok perben állnak a beruházóval.

Egyenlőbbek

Nyilvánosan megrótta Szeged polgármestere azokat a képviselőket – köztük saját szövetségének tagjait –, akik nem szavazták meg, hogy a júliustól érvényes fizetésemelésük inkább a szociális alapba kerüljön. E képviselők viszont azt szerették volna, hogy a polgármester és az alpolgármesterek bérnövekménye is közcélra menjen.

Pillanatnyi nehézségek

Gyors viták, vetélkedő erős emberek, ügynöközés és fele-fele arányban megosztott tagság: megpróbáltuk összerakni a szép reményekkel indult, de a 2026-os választáson a távolmaradás mellett döntő liberális párt történetét.