Színház

Mindent Éváról

Színház

Habár erősen kérdéses, hogy az 1950-es Bette Davis-film vajon valóban elevenen él-e a magyar közönség emlékezetében, azért az Orlai Filmszínház csapata semmiképp sem fogott mellé, amikor Pelsőczy Rékát a Mindent Éváról történetével eresztette össze. Az utolsó polgári mítoszok egyikét, a színházi világ kulisszatitkainak csodáját tálalja fel ez a történet, ahol a díva a saját életkoránál jóval fiatalabb szerepeket játszik (mint a valóságban ketten is ezen az estén), ahol a siker eléréséért minden eszköz megengedett, s ahol értelemszerűen sötét lelkű intrikus a kri­tikus. Feszültség, fanyar humor meg filmes utalások – ezekkel gaz­dál­kodik Pelsőczy rendezése, s persze színészekkel, akik ugyan nem tűnnek mindannyian nagyvi­lágias ­Broad­­­­way-jelenségnek, de azért jól működtetik a színház világának ­atelier-humorát. Hernádi Judit rá­adásul nem csupán örökkön bombabiztos, blazírt humorát veti be a szerepkörváltás peremén billegő színésznő megformálásakor, de egy gazdag pálya minden emberi s egyszersmind női tapasztalatával állítja elénk Margo Channinget (s egy-egy szemkerekítésével Bette Davist is). Kovács Patrícia szerepe egy fokkal kevésbé hálás, de a sztárságra törő pszichopatát így is gusztusosan tálalja, halvány Szélcsend-emlékeket megidézve. A háttérbeli jutalomjáték Bercsényi Péteré, akinek női ruhás öltöztetőjét nem a filmből, hanem inkább annak musicalváltozatából kölcsönözték ki, s aki szerepindító Ethel Merman-slágerétől az utolsó ajakbiggyesztéséig mindent kihoz a számára felkínált frivol ziccerből. Az egész játék jó ritmusú és van levegője, ám tíz perccel azért hosszabb az optimálisnál. A túlspilázott díjátadó szcéna meg a történetbe végül – keret gyanánt – betoppanó következő sikeréhes sztárjelölt (méghozzá Marilyn! – amúgy a névadó az eredeti filmben is szerepelt) már a szájbarágás minősített esetével toldja meg a formás és tetszetős előadást.

Belvárosi Színház, szeptember 13.

fölé

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.