Színház

Mindent Éváról

Színház

Habár erősen kérdéses, hogy az 1950-es Bette Davis-film vajon valóban elevenen él-e a magyar közönség emlékezetében, azért az Orlai Filmszínház csapata semmiképp sem fogott mellé, amikor Pelsőczy Rékát a Mindent Éváról történetével eresztette össze. Az utolsó polgári mítoszok egyikét, a színházi világ kulisszatitkainak csodáját tálalja fel ez a történet, ahol a díva a saját életkoránál jóval fiatalabb szerepeket játszik (mint a valóságban ketten is ezen az estén), ahol a siker eléréséért minden eszköz megengedett, s ahol értelemszerűen sötét lelkű intrikus a kri­tikus. Feszültség, fanyar humor meg filmes utalások – ezekkel gaz­dál­kodik Pelsőczy rendezése, s persze színészekkel, akik ugyan nem tűnnek mindannyian nagyvi­lágias ­Broad­­­­way-jelenségnek, de azért jól működtetik a színház világának ­atelier-humorát. Hernádi Judit rá­adásul nem csupán örökkön bombabiztos, blazírt humorát veti be a szerepkörváltás peremén billegő színésznő megformálásakor, de egy gazdag pálya minden emberi s egyszersmind női tapasztalatával állítja elénk Margo Channinget (s egy-egy szemkerekítésével Bette Davist is). Kovács Patrícia szerepe egy fokkal kevésbé hálás, de a sztárságra törő pszichopatát így is gusztusosan tálalja, halvány Szélcsend-emlékeket megidézve. A háttérbeli jutalomjáték Bercsényi Péteré, akinek női ruhás öltöztetőjét nem a filmből, hanem inkább annak musicalváltozatából kölcsönözték ki, s aki szerepindító Ethel Merman-slágerétől az utolsó ajakbiggyesztéséig mindent kihoz a számára felkínált frivol ziccerből. Az egész játék jó ritmusú és van levegője, ám tíz perccel azért hosszabb az optimálisnál. A túlspilázott díjátadó szcéna meg a történetbe végül – keret gyanánt – betoppanó következő sikeréhes sztárjelölt (méghozzá Marilyn! – amúgy a névadó az eredeti filmben is szerepelt) már a szájbarágás minősített esetével toldja meg a formás és tetszetős előadást.

Belvárosi Színház, szeptember 13.

fölé

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.