Színház

Mindent Éváról

Színház

Habár erősen kérdéses, hogy az 1950-es Bette Davis-film vajon valóban elevenen él-e a magyar közönség emlékezetében, azért az Orlai Filmszínház csapata semmiképp sem fogott mellé, amikor Pelsőczy Rékát a Mindent Éváról történetével eresztette össze. Az utolsó polgári mítoszok egyikét, a színházi világ kulisszatitkainak csodáját tálalja fel ez a történet, ahol a díva a saját életkoránál jóval fiatalabb szerepeket játszik (mint a valóságban ketten is ezen az estén), ahol a siker eléréséért minden eszköz megengedett, s ahol értelemszerűen sötét lelkű intrikus a kri­tikus. Feszültség, fanyar humor meg filmes utalások – ezekkel gaz­dál­kodik Pelsőczy rendezése, s persze színészekkel, akik ugyan nem tűnnek mindannyian nagyvi­lágias ­Broad­­­­way-jelenségnek, de azért jól működtetik a színház világának ­atelier-humorát. Hernádi Judit rá­adásul nem csupán örökkön bombabiztos, blazírt humorát veti be a szerepkörváltás peremén billegő színésznő megformálásakor, de egy gazdag pálya minden emberi s egyszersmind női tapasztalatával állítja elénk Margo Channinget (s egy-egy szemkerekítésével Bette Davist is). Kovács Patrícia szerepe egy fokkal kevésbé hálás, de a sztárságra törő pszichopatát így is gusztusosan tálalja, halvány Szélcsend-emlékeket megidézve. A háttérbeli jutalomjáték Bercsényi Péteré, akinek női ruhás öltöztetőjét nem a filmből, hanem inkább annak musicalváltozatából kölcsönözték ki, s aki szerepindító Ethel Merman-slágerétől az utolsó ajakbiggyesztéséig mindent kihoz a számára felkínált frivol ziccerből. Az egész játék jó ritmusú és van levegője, ám tíz perccel azért hosszabb az optimálisnál. A túlspilázott díjátadó szcéna meg a történetbe végül – keret gyanánt – betoppanó következő sikeréhes sztárjelölt (méghozzá Marilyn! – amúgy a névadó az eredeti filmben is szerepelt) már a szájbarágás minősített esetével toldja meg a formás és tetszetős előadást.

Belvárosi Színház, szeptember 13.

fölé

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.