ZSINÓRPADLÁS

„A legendákra később elméletek épülnek”

Gajdó Tamás színháztörténész

Színház

A színháztörténet hasznáról, politikáról és emberi ócskaságról kérdeztük az Országos Színháztörténeti Intézet és Múzeum munkatársát, aki azt is elárulta, miért fontos dokumentum egy színházi büfé bérleti szerződése.

Magyar Narancs: Igazi közhely, hogy a színészet a pillanat művészete, s hogy minden színházi este egyedi és megismételhetetlen. Ha mindez igaz, akkor csak félig álnaiv a kérdés: tulajdonképpen miért foglalkozunk a színháztörténettel?

Gajdó Tamás: Részben épp e miatt az illékonyság miatt, amivel szemben ott áll a mindenkori közönség visszarévedő nosztal­giája meg a színészek és egyéb színházcsinálók emlékállítási, emlék­őrzési törekvése. Nem véletlen, hogy a magyar színháztörténeti ereklyék összegyűjtését, az emlékek ápolását annak idején épp az Országos Színészegyesület kezdte meg. De természetesen egy másik, tudományosabb szinten is kiköveteli a figyelmünket a színház, hiszen rengeteget elárulhat a korabeli társadalomról és kultúráról, a polgárosodás folyamatáról. Fontos a színház mint városi intézmény, mint társaséleti helyszín, mint gazdasági vállalkozás, s a színház körül tevékenykedők életútja számtalan szociológiai elemzés tárgya lehet, akár reprezentatív jelleggel is.

MN: Ezt a módszeres kutatást nem mindig könnyítheti meg az a kultusztisztelet, amely kétes hitelű legendákat és frappáns anekdotákat emelne színháztörténetté.

GT: A legendáknak, az anekdo­táknak megvan az a nagy hátulütője, hogy miközben erősen bevésődnek a kollektív emlékezetbe, addig a legtöbbször igazolhatatlanok, sőt sokszor kimondottan ellentétben állnak a felkutatható tényekkel. S ezekre a legendákra azután elméletek épülnek, még azelőtt, hogy a pozitivista adatgyűjtés megtörtént volna. Ez utóbbi téren a magyar színháztörténet nyilvánvaló lemaradásban van más történettudományos területekhez képest, s ennek a lemaradásnak a felszámolásán dolgozunk itt az Országos Színháztörténeti Múzeumban a különböző forrásgyűjtemények, -feldolgozások összeállításával. De hozzátenném még mindehhez, hogy a színháztörténet módszeresebbé válását az is nehezítette, hogy sokáig hangsúlyosan az irodalom, az irodalmi élet felől közelítettek ehhez a területhez. Még akár a nos vitéz című daljáték sikerét faggatva is inkább Petőfi Sándorról beszéltek, s kevésbé Kacsóh Pongrácról vagy éppen Fedák Sári szerepéről. Ez az irodalomközpontú megközelítés pedig sok jelenséggel nem is tudott mit kezdeni. Mondjuk, a Madách Színház 1983-as Macskák-bemutatójának őrületes sikerével…

MN: …amit nyilván nem lehetett levezetni T. S. Eliot magyarországi népszerűségéből.

GT: Pontosan. Annak a kortörténeti jelentőségű sikernek egészen más összetevői voltak, s egészen mást kell keresnünk mögötte: stílustörténeti változásokat, a közönség összetételének megváltozását… Ehhez kellenek a többirányú közelítések és a teljességre törekvő forrásgyűjtés, hogy ezekből jöhessen létre aztán tudományos szintézis – s ne a már kész szintézishez próbáljuk hozzáigazítani a tényeket. De ez hihetetlenül nehéz feladat, mert vannak szinte betömhetetlen lyukak az emlékezetben, ahol egyszerűen nem állnak a rendelkezésünkre érzékletes források. Itt van például a magyar színészet történetének egyik legendája, Pethes Imre!

MN: A számtalan régi magyar filmből ismerős Pethes Sándor apja, a híres magyar Hamlet.

GT: Hamletként, Othellóként is kiemelkedőt alkotott, de talán Cyrano de Bergerac első magyar megszemélyesítőjeként még nevezetesebbé vált. Nos, ő maga nem írt, az előadásairól nincsenek felvételeink. Ismerjük néhány jelmezes szerepképét, meg ilyen-olyan kritikákat, köztük Rédey Tivadar, Kárpáti Aurél írásait, de ez minden. Ugyanakkor tudjuk jól, hogy Pethes óriás volt a maga korában, s hogy nélküle voltaképpen megírhatatlan a magyar színjátszó stílus alakulásának története. S éppígy állunk a vidéki színjátszás stílustörténetével is, mondjuk, a két világháború között vagy akár egészen Kaposvár és Szolnok felfutásáig. És akkor arról már tán ne is beszéljünk, hogy egy fiatal szakembernek sikerülhet-e 2015-ben történészként megfelelően értelmeznie egy ötven vagy akár csak harminc évvel ezelőtti előadás felvételét.

MN: Egy nagy, ám felvételek híján visszaidézhetetlen művészetű régi színész elfeledése: részben sajnálatos és érthető, részben orvosolhatatlan. De vajon egy olyan színházteremtő, ráadásul írásokat is hátrahagyó személyiség, mint a számodra oly fontos Bárdos Artúr (1882–1974), vajon visszailleszthető a színházi emlékezetbe?

GT: A magyar színház történetének egyik nagy tragédiája, hogy az iskolateremtésnek, az utódnevelésnek rendszerint nem kedveztek a körülmények. Ez Bárdos Artúrnak sem sikerülhetett: fiatalon a túlzott igényessége korlátozta a színházvezetői működését, később – 1938-ban, majd 1948-ban – pedig a politika lehetetlenítette el a működését. Aztán mint emigráns nemcsak a magyar színházi életből, de érdemben a hivatalos színháztörténetből is kiszorult. Viszont tudni kell, hogy a hivatalos színháztörténet mellett mindig létezett egy másik színháztörténet, a színészek, „a szakma” saját mitológiája, amelyben Bárdos sokáig előkelő helyet foglalt el. Ha arra gondolunk, hogy Bárdos utolsó föl­fedezettje Kállai Ferenc, s hogy éppily erősen kötődött Bárdoshoz például Mezei Mária, Turay Ida vagy Bulla Elma pályafutása, akkor könnyen megérthetjük Bárdos presztízsét ebben a másik, belső használatú színháztörténetben. S egy-egy előadásának az emléke is tovább él, például Shaw Szent Johannáját Bulla Elma 1936 után húsz évvel újra eljátszotta, s a Magyar Néphadsereg Színházába is azt az alakítását vitte el, amit még a Belvárosi Színházban Bárdossal közösen alkotott meg.

MN: S túl ezen a privát emlék­őrzésen, létezhet valamiféle folytonosság? Mondjuk, a hely azonosságán kívül összeköti bármi Bárdos Koronaherceg utcai Belvárosi Színházát a Petőfi Sándor utcai Katonával?

GT: Azt hiszem, hogy igen. Bárdosé volt az érdem, hogy rájött, a Belvárosban nincs színház, tehát kezdhetjük azzal, hogy nélküle egyszerűen nem lenne most ott színház. De az is fontos, hogy Bárdos színházában kicsi volt a színpad, kicsi volt a nézőtér, s ez egészen újfajta játékstílust és egészen újfajta alkotó-közönség viszonyt hívott életre, ami, ha úgy vesszük, átöröklődött a Katonára is. Ezen a helyen egyszerűen másképp kell működnie a színháznak. Bárdos volt az is, aki megalapította a Belvárosi Színház Barátainak Körét, ahol pártoló tagságot lehetett váltani, kedvezményeket lehetett kapni, zárt körű előadásokon lehetett részt venni. Ez a maga idejében forradalmi újítás ugyancsak újra felbukkant a mai közönségszervezési gyakorlatokban. S azt is ki kell emelni, hogy tapasztalatom szerint a későbbi színházi nemzedékek tagjai közül sokan olvasták Bárdos színházi könyveit. Lengyel György vagy Léner Péter például áttételesen akár Bárdos-tanítványoknak is beillenek – A színház műhelytitkai vagy a Játék a függöny mögött tanulmányozása révén. De ettől függetlenül fontos lenne, hogy valamelyest újraépítsük Bárdos emlékezetét, magam régóta dolgozom ezen: részben sikerrel, részben viszont sikertelenül, mert néhány régebbi alapmű szinte leradírozta Bárdost. Amiben egyébként a politika mellett mindenféle régi ellenszenvek, emberi gyengeségek és ócskaságok is közrejátszottak.

MN: A politika meg az emberi ócskaságok, gondolom, abban a forrásgyűjteményben is kitüntetett szerephez jutnak majd, amelyen most dolgoztok. Ez az 1920 és 1949 közötti színházi élet dokumentumkötete lesz.

GT: Nehéz ítélkezni, mert mindig szem előtt kell tartani, hogy a színész csak azt a szerepet tudja eljátszani, amit ráosztanak, s itt nem lehet a jövő igazságtételében bízni. Tehát amikor a korszak nagy történelmi pálfordulásait vizsgáljuk, akkor erre is gondolnunk kell. Itt van például Fedák Sári 1945-ös népbírósági elítélésének az ügye. Aki feljelentette Fedákot, s aki szinte az egész ügyet gerjesztette, nem volt más, mint kolléganője és legjobb barátnője, Kürthy Sári. Hogy ezt Kürthy félelemből vagy a pályafutása felfutásának reményéből tette, azt nehéz eldönteni. De éppígy kiderül a dokumentumokból, hogy Bárdost és más polgári színházcsinálókat még a II. világháború idején, 1945 elején eláztatja Hont Ferenc – Moszkvában. De mi – Csiszár Mirella kolléganőm és én – ennek a forrásgyűjteménynek az összeállításakor korántsem csupán ezekre az epizódokra szeretnénk összpontosítani, hanem a színházak működését befolyásoló környezet rekonstruálására, a törvényi rendelkezések, szerződések és más iratok összerendezésével. Hallatlanul érdekes lehet például egy vidéki színház ruhatár- vagy büfébérletének a szerződése! Mert kiderülhet belőle, hogy egy vidéki társulat indulásának épp az az alapfeltétele, hogy sikerül-e bérletbe kiadni ezt a két vállalkozást, hiszen sokszor ebből az összegből kellett finanszírozni az igazgatónak az első bemutatót. S kiderülhet ebből az is, hogy a színház fenntartói nem nagy pénzemberek, hanem helyi kisvállalkozók voltak: mondjuk, a néni az utcából, aki kivette bérletbe a ruhatárat. S ha már meg is írtuk ennek a korszaknak a színháztörténeti összefoglalását, legalább utólag tegyük oda mellé ezt a forrásgyűjteményt.

Neked ajánljuk

Gázlángolj még, baby!

Az inspiráció nagyjából úgy viszonyul a másoláshoz, ahogy a szeretet a kihasználáshoz. Erről tanúskodik Olivia Wilde új thrillere, tartalmilag és formailag egyaránt.

Egy fiktív háború leletei

A fiatal szobrászművész kiállításán fél tucat munka látható, amelyek több szállal kapcsolódnak korábbi alkotásaihoz. Saját bevallása szerint munkamódszerének sarokpontja, hogy a kész mű kétértelmű és nyitott, humoros és egyben ironikus is legyen, valamint reflektáljon társadalmi kérdésekre is. 

Béketurné

„A lehető leghatározottabban szólalunk fel az ártatlan polgári lakosság ellen elkövetett háborús bűnök kivizsgálása érdekében. Egyetlen elkövetett bűncselekmény sem maradhat büntetlenül” – mondta Novák Katalin New Yorkban, az ENSZ-közgyűlésen, hozzátéve, hogy jelenleg Magyarország történetének legnagyobb humanitárius akciója zajlik.