1945. január 4-én a szovjet csapatok még csak Zugló elfoglalására készültek, amikor a Debrecenben ülésező Ideiglenes Kormány kiadta 15/1945-ös számú rendeletét az igazolóeljárásról. A rendelet, fontos közérdekre hivatkozva, még a népbíróságok fölállítása előtt, a közalkalmazottakkal szemben kötelezően lefolytatandó vizsgálatsorozatról döntött, az igazolóbizottságok feladatául kijelölve annak megállapítását, hogy a vizsgált személyek 1939. szeptember 1. napját követő magatartása vajon sértette-e a magyar nép érdekeit. A közalkalmazottak mellett idővel a szabad pályán működő értelmiségieket, de épp így az egyetemi hallgatókat is igazolóeljárás elé szólító bizottságok országszerte hamar, az első alkalmas pillanatban megkezdték működésüket, s a koalíciós összetételű testületeknek itt is, ott is komoly feladat jutott az új szereposztások kialakításában. Olykor elvszerűen tevékenykedve, máskor régi ellentétek és új ambíciók által motiválva, vagy épp egymás botlásait és bűneit fedezve.
Reakciós hangok
Az igazolóbizottságok (akárcsak a népbíróságok) a magyar művészeti élet erőviszonyainak és személyi összetételének átalakításából is kivették a részüket, s ahogy a színészek és egyéb színházművészek körében, úgy a kifelé hagyományosan jóval zártabb zenészközösségen belül is nagy viharokat váltott ki az igazolások folyamata. A Zeneakadémián működő – 1945 áprilisában megalakult – bizottság állásvesztésre ítélte például Ádám Jenőt, a hűséges Kodály-tanítványt (s az ún. Kodály-módszer voltaképpeni kidolgozóját), méghozzá olyan vádakban találva bűnösnek a zeneszerzőt és zenepedagógust, mint hogy 1944-ben előadást tartott a Magyar Úriasszonyok Egyesületében. (Az első fokon hozott döntés ellen azután sikeresen fellebbezett a Kodály támogatását maga mögött tudó Ádám.) A nagyszerű operakarmester, Vaszy Viktor, akinek vélelmezett szélsőjobboldalisága utóbb az ÁVH-t is erősen foglalkoztatta, ugyancsak megjárhatta volna az igazolóbizottsággal – ám mégse jött ki rosszul az eljárásból. Az ő esetére így emlékezett vissza a népzenekutató Vargyas Lajos, a Nemzeti Parasztpárt bizottságbeli delegáltja: „Tárgyalása előtt bejött hozzám, hogy megvan a megbízatása a Szegedi Nemzeti Színház operavezetői állására, azért az volna neki jó, ha csak áthelyezésre ítélnék. Mert volt valami ellene, például, hogy V-jelvényt hordott. (Fau-jelvényt, ami a Victoria = győzelem náci jelvénye volt.) Bár ilyen naivságon kívül soha senkinek nem tett semmi rosszat.”
Vaszy végül valóban megúszta áthelyezéssel „naivságát”, s így azután megkezdhette immár legendás szegedi működését. Nem ő volt az igazi nagyvad ugyanis, hanem a Zeneakadémia két korszakos vezetője: a főigazgatói tiszttől 1943-ban megváló és rögvest a Zeneakadémia tiszteletbeli elnökévé kinevezett Dohnányi Ernő, illetve aktív utóda, az intézményt 1945-ben is irányító világhírű hegedűs, Zathureczky Ede. 1944. november 18-án mindketten részt vettek a Várban megrendezett „első kultúrértekezleten”, ahol Szálasi elnökölt, s ahol a filmhíradó felvételeket készített. Zathureczkynek ugyan sikerült elkerülnie a fotografálást, de Dohnányi (akárcsak Páger Antal vagy Kiss Ferenc) máig felismerhető a filmkockákon. A kultúrértekezleten való megjelenés önmagában is alkalmas vádalap lehetett volna mindkettejük ellen, ám az Ausztriába távozó Dohnányi bevádolására más okokat is lehetett keresni. „Germán orientálódása” vagy épp az a tény, hogy 1933-ban megkomponálta a gömbösi Nemzeti Egység indulóját (mely jelentéktelen mű 1945-ben felkerült a betiltott fasiszta zeneművek listájára), ugyancsak Dohnányi ellen szólhatott. Olyannyira, hogy bár a zeneszerző fia, Hans von Dohnányi a Hitler-ellenes német ellenállás mártírja volt, maga Dohnányi pedig 1942–43-ban elszabotálta a magyar zenei kamara megalakítását, az idős komponista neve átmenetileg – s az igazolási folyamattól nem függetlenül – a háborús bűnösök listájára is fölkerült: „Vád: intellektuális munka a nyilasok és a háború folytatása mellett”. 1945 végére azután miniszteri szinten revideálták ezt a mindenképpen aránytalan, sőt igazságtalan besorolást: az igazságügyi miniszter igazolást adott arról, hogy Dohnányi nevét „az előzőleg illetéktelenül nyilvánosságra jutott névjegyzékből törölte”. Hiába, a Floridában letelepedő Dohnányit 1960-ban bekövetkezett haláláig újra meg újra megtalálta a nácibarátság nyílt vagy lappangó vádja.
| ||
Kodály a vártán
A zeneakadémiai igazolóbizottság a legnagyobb figyelmet mindazonáltal Zathureczky Ede ügyére összpontosította, hiszen ő a német megszállást, majd a nyilas hatalomátvételt követően is hivatalában maradt – ráadásul az állására többen is igényt tartottak. Az igazolóbizottság tagjai közül például mindjárt ketten is: Jemnitz Sándor, a Népszava tekintélyes zenekritikusa (a szociáldemokraták delegáltja), illetve a kisgazda Kókai Rezső zeneszerző. Ambícióik ismeretében sokak számára helytállónak tűnt Kodály vádja, miszerint az igazolóbizottság inkább helycsináló, kvártélyozó tevékenységet folytat. Merthogy Zathureczky ügyében színre lépett maga Kodály Zoltán is, aki addig jobbára a háttérből kontrakarírozta a bizottság munkáját. „Egyesek azt a dogmát hirdetik, hogy mindenkinek pusztulnia kell, aki az előző uralom alatt vezető állásban volt” – jegyzetelt tanúvallomásához Kodály, aki persze inkább vádbeszédet tartott – az igazolóbizottság ellen.
Kodály ekkorra már – közvetlenül és közvetve – több ponton is személycseréket hajtatott végre a bizottságon belül: a Parasztpárttal bejuttatva a testületbe a fentebb már idézett Vargyas Lajost, aki azután maga járta ki a kisgazdáknál Kókai visszahívását. Zathureczky azonban még így sem volt biztos igazolásában, s mint Vargyas visszaemlékezésében áll: közvetlenül a döntés meghozatala előtt „egyezséget kötött Jemnitzékkel, hogy lemond az igazgatóságról, ha igazolják. Mikor a megtörtént igazolás után fölmentem Kodályhoz, ő is ott volt. Nagyon komoly szemrehányást tettem neki ezért a fogásért. Mert természetesen esze ágában sem volt megtartani ígéretét.”
Végeredményben az igazolóbizottság hatalma nem állt arányban Kodály tekintélyével és informális befolyásával, s így aztán az 1945-ös igazolási hercehurca csak még jobban megerősítette a Bartók halálával egyedüli nagyságnak megmaradó Kodály pozícióját. Mi több, Kodály éppen ez idő tájt vált a politika számára is megkerülhetetlen és öntörvényű tényezővé, hogy haláláig (1967) meg is őrizze e kivételes rangját. Jóvoltából Zathureczky Ede – a kultúra területén jószerint egyedüliként – tovább folytathatta zeneakadémiai igazgatói működését, egészen 1956-os emigrálásáig. Jemnitz Sándor ellenben, kevéssel a két munkáspárt egyesülését követően, még a Népszava zenekritikusi posztját is elvesztette, s a zenei élet perifériájára szorult. A zeneakadémiai igazolóbizottság ténykedésére pedig szinte a teljes feledés homálya borult, s emléke jobbára csak tartós neheztelésekben meg egy-egy hát mögötti pletykában élt tovább.
