Ha volt pillanat Richard Wagner életében, amikor azzal a gondolattal kacérkodott, hogy a német Rossini váljon belőle, úgy ez csakis 1835–36 fordulóján lehetett. Ugyanis ekkor komponált a Szeget szeggel nyomán „nagy vígoperát”: A szerelmi tilalmat, amely a magdeburgi bemutatót követően bő száz esztendőre teljes feledésbe merült – a korai művét utóbb érezhetően restellő Wagner szándékának szellemében. Jóllehet, ez a vígopera máig élvezhető, ha némiképp hosszadalmas is, ez derült ki a Kolozsvári Magyar Opera produkciójából, amely szeptember végén egy estére az Erkel Színházban vendégeskedett. Szabó Máté könnyűkezű, s mégis érdemi rendezése, Csákovics Lajos jól énekelhető és érthető magyar fordítása meg persze Selmeczi György vezénylete mindenesetre meggyőzően érvelt A szerelmi tilalom fölfedezésre érdemes értékei mellett. S a 22 éves Wagner operája ráadásul egy-egy ponton még az életmű meghatározó jegyeit (mint például az égi és földi szerelem dualitását) is körvonalazta. A németesen olaszos nyitány nyomában kibontakozó, túlbonyolított történet két operai főszerep számára kínált terepet: a zsarnoki helytartó, Friedrich – fölfelé Pizarróval, lefelé Scarpia báróval rokon – álszent és nőszni vágyó figurája, illetve a jó oldal erőit mozgató, hótiszta, ám kellő rafinériát is tanúsító Isabella alakja válhatott igazán érzékletessé. Szerencsére a kolozsváriak két erős tehetségű énekessel rendelkeztek e két kitüntetett fontosságú szerepre: a harmincéves Egyed Apollónia agilis és strapabíró szopránja, valamint a komor-nyugtalan megjelenésű Balla Sándor baritonja jól helytállt az este sikeréért. Igazán nagy kár, hogy az itt ugyancsak nem mellékes tenorfronton hasonlóan minőségi teljesítményekkel nem találkozhattunk – sőt, épp ellenkezőleg. Habár szentigaz: a tenorínség korántsem csupán Kolozsvárott észlelhető fájdalmas jelenség.
Erkel Színház, szeptember 29.
