László Ferenc

Pályafutásának csúcsán alighanem ő volt a legnépszerűbb és legbefolyásosabb magyar író: regényei, színdarabjai és filmjei tömegeket vonzottak, s szavának komoly közéleti súlya volt. Néhány műve, túl politikai és stílusfordulatokon, máig sokak kedvence, ám azt kevesen vitatják, hogy Zilahy nemcsak a közép-, de egyszersmind a másodosztály írója volt.

Már életében a múlt alakjává vált. Meglehet, ha a Madách Színház 2008-ban nem ünnepli meg egykori direktorának, főrendezőjének és nemtőjének 80. születésnapját, sokan már rég eltávozottnak hitték volna a szakmai pályafutását bölcs eleganciával bevégző Ádám Ottót.

Személyes empíria, ám akár szakirodalommal is körülbástyázható vélelem: A rózsalovag színpadra állítása az operatársulatok egyik legnagyobb próbatétje, messze túl a Tannhäuseren, ám meglehet, még innen Berlioz operamonstrumán, A trójaiakon. Egy librettó, amely egyszerre filozofál és nyújt szinte a végtelenségig egy durván bursikóz tréfát; egy vígopera, melynek zenéje rendszerint csakúgy többszörös álruhát ölt, mint a nadrágszerepére cselédszoknyát húzó Octavian gróf; egy színpadi játék, melynek előadásához seregnyi karakteres és kvalitásos, persze a német szöveggel is megbirkózó énekes színészre, s hozzá echt bécsies kedélyre van szükség - mindez együtt Richard Strauss és Hugo von Hofmannsthal 99 esztendős remekműve.

A mezei társalkodónőből váratlan gyorsasággal arisztokratafeleséggé emelkedő ifjú hölgy új keletű magánboldogságát férje impozáns cornwalli kastélyában mindinkább beárnyékolja a rejtélyes körülmények között elhalálozott első nej nyomasztó, fenyegető emléke. Első, de bizony még második ránézésre is egyszerre kimódolt s mégis szimpla történet Daphne du Maurier hajlott korú bestsellere, csakhogy a bűnregények értékét éppúgy nem a letaglózó eredetiség vagy a komplexitásával nyűgöző cselekmény teszi, amint - hogy cikkünk szorosan vett témájához közelítsünk - a musical műfajának kiismerhetősége sem befolyásolja érdemben egy-egy új produkció élvezeti értékét. A titok mindkét esetben roppant banális: a hangulatteremtő tehetség és a jól megválasztott előadásmód felülír jószerint minden úgynevezett ésszerű kifogást. Emiatt tudjuk máig egykönnyen felidézni az 1940-es filmváltozatból Joan Fontaine bájos, ám mind riadtabbá váló arcát, a démoni házvezetőnő basáskodását, a Manderley körül gomolygó ködöt vagy épp Alfred Hitchcock szokott emblematikus felbukkanását a Rebecca kulisszái között. S ugyanezért váltott ki a recenzensből egészen szokatlan mértékű lelkesedést Sylvester Lévay és Michael Kunze 2006-os musicaljének budapesti premierje. Mert meglehet, Lévay e művében is a musicalköznyelv meghitten ismerős készletével dolgozik, azonban zenéje már a nyitó percekben erős légkört teremt, s a történetben rejlő feszültséget csakúgy szakavatottan gerjeszti, mint a romantikus potenciált. Az elhunyt feleség baljós emlékét növesztő Rebecca vagy épp Maxim de Winter és a történetet elbeszélő Én, azaz a második Mrs. de Winter nagy kettőse mindenesetre kiérdemli a slágerré válást, s hála Kunze hű és mégis musicalszínpadra termett librettójának, a darab egésze jócskán több a Hitchcock-klasszikus pénztárkönyvre sandító megidézésénél.

"Zsidók, házasságközvetítés, hegedűszó, péntek esti gyertyagyújtás [...] Olykor egyszerre 60 zsidó is volt a színpadon." Naplójának 1967-es szakaszában Karinthy Ferenc sommázta ekképpen a West End korabeli kurrens szenzációját, Jerry Bock, Joseph Stein és Sheldon Harnick musicaljét, s a világjáró író még egy indignálódott félmondatot is beszúrt angliai beszámolójába: "ezért jöttem Londonba?". Mi tagadás, a Sólem Aléchem írásain alapuló Hegedűs a háztetőn olykor valóban a zsidó egzotikum és sóletromantika gyűjtőhelyének tetszik, könnyes-bús, ám azért harsányan színes anatevkai anzikszkártyának. Csakhogy persze több is ennél, s így a musical előadásainak egyik legnagyobb kihívása rendesen éppen az szokott lenni, hogy a produkció azért mégse váljon az ámuló rácsodálkozás (vö. Jákob rabbi kalandjai: "Milyen szép strájmli!"), a folklór és a hangulatos couleur locale megteremtésének kizárólagos színterévé.

Coco és Igor, Igor és Coco - istenem, hány lebilincselő történet fűződik Stravinsky és a divatkirálynő Chanel legendás viszonyához! Sehány se, ami persze annál is kevésbé meglepő, hiszen alighanem liezon sem volt e két huszadik századi kiválóság között. Mégsem igen szólhatunk a Jan Kounen 2009-es filmjében feltálalt koncepció ellen:

Idén ünnepeljük Erkel Ferenc születési bicentenáriumát. A komponista és tevékeny zenei mindenes, akiből már életében a magyar operatörténet apafigurája vált. Egy szerep keres egy szerzőt.

Idén Dánia lesz a Budapesti Tavaszi Fesztivál kiemelt vendége. A Danish Arts Agency jóvoltából a pár hét múlva Pestre látogató együttesek közül kettőt még saját otthonában láthattunk fellépni.

"Számunkra minden művészet közül legfontosabb a film" - mondotta egykoron Lenin; "A zeneszerzők a lélek hangmérnökei" - hangzott Sztálin apokrif kongresszusi beszédének sarkalatos tétele, s a szovjet zeneszerzők bizony jól tették, ha igazodtak e bölcs iránymutatásokhoz. Így például a kamaszon mozizongoristaként is működő Sosztakovics mozgalmas pályafutása során jó három tucat, többségében oktató-nevelő célzatú filmhez írt kísérőzenét, kezdve Kozincev és Trauberg 1929-es Új Babilonján, egészen az előbbi rendezőóriás 1970-es Lear királyáig.

Szomorú, de tény: az arab-izraeli megbékélés rövid és középtávú kilátásairól ma jószerint ugyanazt gondolják a megveszekedett pesszimisták és a mértéktartó reálpolitikusok. A derűlátás eltántoríthatatlan képviselői számára alig-alig akad biztató fejlemény, így hát felettébb indokolt az a különös, a komolyzenei nyilvánosságon jóval túlterjeszkedő, s hozzá szó szerint kitüntető figyelem, amely Daniel Barenboim immár évtizedes múltra visszatekintő kísérletét övezi. A közel-keleti fiatalok soraiból, zsidó és palesztin zenészpalánták közül toborzott West-Eastern Divan szimfonikus zenekar létrejötte és fennállása ugyanis igazi remény a reménytelenségben.

Joseph Kesselring 1939-es fekete komédiája az angyalian kedélyes, s egyszersmind méregkeverő két vénkisasszonyról, terhelt hozzátartozóikról és a brooklyni rendőrség flúgos közegeiről több mint hatvan éve visszatérő vendége a hazai színpadoknak, s ez idő alatt rendre a két éltes hölgy megformálóin állt vagy bukott a mindenkori produkció sikere. Ezúttal a Pesti Magyar Színház két kiválósága, Béres Ilona és Csernus Mariann vállalkozott a főszerepekre, s ha összjátékuk nem is mérhető a történetileg legerősebb páros, Bulla Elma és Sulyok Mária legendás attrakciójához, azért teljesítményük így is vígan elhordja a komédiázás főterhét.

A mindenkori könyvrecenzens rendszerint okkal feltételezi, hogy személyes múltja nem tarthat igényt számottevő közérdeklődésre, ám a szubjektív emlékek olykor az általános érvényű megállapítások támaszaivá válhatnak. Ilyesformán a tény, miszerint e sorok írója néhány rövid esztendő leforgása alatt immár ötödször lát valamely újonnan megjelent operai kalauz, kislexikon vagy képes enciklopédia ismertetéséhez, alkalmasnak tetszik annak bizonyítására, hogy az évtizedeken át folytatólagosan elhantolt műfaj nemcsak eleven, de még efféle kísérőzsánereket is vígan éltet.