Személyes empíria, ám akár szakirodalommal is körülbástyázható vélelem: A rózsalovag színpadra állítása az operatársulatok egyik legnagyobb próbatétje, messze túl a Tannhäuseren, ám meglehet, még innen Berlioz operamonstrumán, A trójaiakon. Egy librettó, amely egyszerre filozofál és nyújt szinte a végtelenségig egy durván bursikóz tréfát; egy vígopera, melynek zenéje rendszerint csakúgy többszörös álruhát ölt, mint a nadrágszerepére cselédszoknyát húzó Octavian gróf; egy színpadi játék, melynek előadásához seregnyi karakteres és kvalitásos, persze a német szöveggel is megbirkózó énekes színészre, s hozzá echt bécsies kedélyre van szükség - mindez együtt Richard Strauss és Hugo von Hofmannsthal 99 esztendős remekműve.
Nem is oly meglepő hát, hogy az Opera soros bemutatóját szokatlanul sok háttérzavar és sajtóindulat kísérte (kis színes: a budapesti operaházban eddig magyar rendezők rendezték A rózsalovagot, most miért hívtak külföldi rendezőt? - tette fel a kérdést a premiert megelőző tájékoztatón a nemzeti média szemfüles és témaérzékeny munkatársa), s ilyesformán azon sincs különösebb csodálkoznivalónk, hogy a pesti Opera produkciója nem bizonyult kikezdhetetlenül tökéletesnek. Roppant mérsékelten fantáziadús, ám nagyjából korrekt rendezés, a zenei kivitelezés biztatóan emelkedett színvonala, s két emlékezésre érdemes, nagy operai alakítás jellemezte az új Rózsalovagot, s ennyi a hazai operabarát számára bőven elegendő a lelkesedéshez.
Mi tagadás, a lett Andrejs Zagars rendezői koncepciója (benne a kulcsötlettel: a cselekmény áthelyezésével Mária Terézia korából az 1900-as évek kezdetére, azaz a komponálás idejére) elmondva határozottan érdekesebb volt, mint a színpadon lepergetve. Ötletei, így az Olasz ária ügyes, egyszerre áhítatos és pöffeszkedő betétje az első felvonás arisztokratikus lever-szertartásában vagy ugyanitt a Tábornagyné enyelgő ébredésébe berobbanó vidéki rokon, Ochs báró kompániájának kényelmes letanyázása a színpadon részint jócskán belül maradtak az előadási hagyomány keretein, részint seregnyi sutasággal elegyítve kerültek a néző elé. A leginkább eredeti elemnek - dacára az operaházi műszak tevőleges fenntartásainak - a szecessziós díszlet, Julia Müer munkája tetszett, amely mindhárom felvonásban ugyanazt a házbelsőt mutatta - Werdenberg tábornagyné hálójaként, a parvenü Faninal fogadótermeként és rossz hírű találkahelyként egyaránt. Bécs minden háza ugyanaz a ház, ha tetszik, a várost mi is a falusi donjuan, Ochs szemén keresztül láthattuk. A föltörekvő Faninal természetesen az arisztokráciát majmolja, míg a harmadik felvonás tótágast álló színpadképe (a karácsonyi Varázsfuvola után ez a megdöntött megoldás sajna már nem hathat oly elemi erővel) jól összeillik a bécsi humor árnyékosabb oldalát felmutató goromba heccel.
A zenei megvalósítást szavatoló Kovács János ezúttal is a csodát kísértette: zenekara mindvégig autentikus kedéllyel muzsikált, s ezt a rendkívüli eredményt a hangzás helyenkénti vastagodása és a fúvósbakik szórványos előfordulása sem csorbította érdemben. Kovács árokból kisugárzó tekintélye az énekes szólisták teljesítményére is jótékony hatást gyakorolt, s a bemutató előadás az utolsó percig szétcsúszás nélkül, olykor eszményszép pillanatokat teremtve zajlott. E pillanatok úrnője mindahányszor a Tábornagynét éneklő Bátori Éva volt: már a puszta megjelenése illúziókeltően arisztokratikusnak és a hervadástól épp csak megkísértetten szépasszonyinak hatott, énekszava pedig a szerelmi mámor fekvésében csakúgy a színpadi életigazság erejével nyűgözött, mint a darabzáró rezignáció magaslatán. Hitelét alkalmasint a korrekt német szövegmondás is növelte, aminthogy a vendégként éppenséggel hazai pályán mozgó Lars Woldt (Ochs báró) többszörös anyanyelvisége is jócskán üdítőnek találtatott. A német basszista ráadásul remek színésznek, fiatalosan és kedélyesen ordenáré figurának, s öszszességében tőrőlmetszett vígoperai alaknak bizonyult. A Tábornagyné kamaszkorú szeretőjét, Octavian grófot alakító Meláth Andrea hangja helyenként ugyan forszírozottnak tűnt, ám színpadi jelenléte így is elsőrangú operai személyiségnek mutatta az énekesnőt. A grobián Ochs helyett végül Octaviannal frigyre lépő polgár-nemes lány, vagyis Sophie szerepében a tehetséges Rácz Rita leginkább lányos bájával és merőben problematikus szövegmondásával keltett feltűnést.
Amint az várható volt, a seregnyi figurát - major domustól a fodrászig, nagy lakájtól a kisinasig - felvonultató opera kisebb szerepeit nem sikerülhetett minden esetben a legalkalmasabb énekesre kiosztani. Míg Fekete Attila valóságos kabinetalakítást nyújtott az Olasz énekes tenorkarikatúrájaként, addig a rozzant egészségű, ám hűdésig ambiciózus Faninal alakját a tehetséges Kálmán Péter egyetlen pillanatra sem tudta a sajátjaként felmutatni. Az egységes játékmodor kialakításának rendezői kudarcát pedig leginkább Temesi Mária (Marianne) és Sárkány Kázmér (Jegyző) tette fájdalmasan érzékletessé számunkra.
Magyar Állami Operaház, március 20.
