"Zsidók, házasságközvetítés, hegedűszó, péntek esti gyertyagyújtás [...] Olykor egyszerre 60 zsidó is volt a színpadon." Naplójának 1967-es szakaszában Karinthy Ferenc sommázta ekképpen a West End korabeli kurrens szenzációját, Jerry Bock, Joseph Stein és Sheldon Harnick musicaljét, s a világjáró író még egy indignálódott félmondatot is beszúrt angliai beszámolójába: "ezért jöttem Londonba?". Mi tagadás, a Sólem Aléchem írásain alapuló Hegedűs a háztetőn olykor valóban a zsidó egzotikum és sóletromantika gyűjtőhelyének tetszik, könnyes-bús, ám azért harsányan színes anatevkai anzikszkártyának. Csakhogy persze több is ennél, s így a musical előadásainak egyik legnagyobb kihívása rendesen éppen az szokott lenni, hogy a produkció azért mégse váljon az ámuló rácsodálkozás (vö. Jákob rabbi kalandjai: "Milyen szép strájmli!"), a folklór és a hangulatos couleur locale megteremtésének kizárólagos színterévé.
Eszenyi Enikő vígszínházi rendezése most sikerrel teljesíti ezt a feladatot: az előadás nem alakul skanzenné, s ami nem kevésbé fontos, a történet eléggé sajnálatos aktuális áthallásaira sem játszik rá a színrevitel, ehelyett mértéktartó okossággal bízik a nézők ép erkölcsi érzékében. Kevés frappírozó ötletet vonultat elénk, inkább az ismerős játszási hagyományokra épít a rendezés, s ezt akár rokonszenvesnek is ítélhetnénk, ha nem hibádzana jószerint a teljes előadásban két létfontosságú elem: a zenés színházi műfajban általánosan okkal megkövetelt perfekció - énekszóban, táncban, játékban, illetve a Hegedűs a háztetőn élményszerű színreállításához elengedhetetlen kirobbanó temperamentum. Némi jóindulattal mondhatnánk, hogy mindez éppenséggel a történet "nem színpadi", "nem musical" jellegét hivatott érzékeltetni, ám attól vajmi kevéssé kerülhetünk közelebb az anatevkai zsidó közösség drámájához, hogy az amúgy musicalosztályt végzett Szőcs Artur (Percsik) szolid vokális követelményeket támasztó dalát félúton váltott hangfekvésben abszolválja, vagy hogy a koreográfia megvalósítása (Duda Éva dicséretes munkája) olykor minden művészi figyelmet elvon a gondos szövegartikulációról.
A fő probléma mégis sokkalta inkább a hitelválsággá fajuló temperamentumhiány. A zenés darab főalakját, Tevjét, a tejesembert és ötszörös lányos apát Hegedűs D. Géza játssza, aki jóllehet szinte mindahány zavaró finomkodását, tanáros gesztusát és tudományos fokozatát az öltözőben hagyta, s hozzá valódi bozontos szakállat növesztett szerepéhez, ám színészi ösztönéletének nagyfokú domesztikáltsága így is zavaró maradt. Ez a Tevje titokban pasztörizálja a tejet, a Ha én gazdag lennék előadása során a zsigeri életöröm és az áradó elán érzékeltetése helyett inkább a helyes mondathangsúlyra ügyel, s végeredményben - elvitathatatlan mesterségbeli tudása és becsületes igyekezete dacára - a figurán kívül marad. (A megelőző este Reviczky Gábor több egészséges temperamentummal és több ún. zsidós gesztust kijátszva, ám jórészt rajzfilmhangon énekelve adta Tevjét.)
Az elemi hitel megléte vagy hiánya - ez a voltaképpen máskor sem elhanyagolható szempont ezúttal tán a szokottnál is nagyobb jelentőségre tett szert, s lett amúgy tisztes színészi teljesítmények megkérdőjelezőjévé. A kiváló Fesztbaum Béla például hiába ragaszt szakállt, ölt kaftánt, visel strájmlit, s hasztalan igyekszik vastagon nevetni: nem hisszük, mert nem hihetjük el neki az egyszer már megözvegyült bárdolatlan zsidó mészárost. Ellenben Harkányi Endre a színrelépése pillanatától maga az elaggott, bölcsen semmitmondó rabbi, s Rajhona Ádámnak is elegendő egy szemvillanásnyi idő ahhoz, hogy kétely nélkül elhiggyük neki a zsidó kocsmárost. A házasságközvetítő Jentét alakító Pap Vera ugyancsak jócskán hitelképesnek bizonyult: sürge jeleneteiben széles kedély ömlött el játékán, míg a drámai pillanatokban ezeréves bánat látszott a vonásain, a lakodalmi jelenet röpke megemlékező imája alatt arca egyszerre vált a személyes gyász és a kollektív fájdalom kifejezőjévé. A fiatalok sorából a Tevje legidősebb lányára, valamint egy varrógépre áhító kis szabó, Mótel Kamzojl érdemesült a méltatásra: Szemenyei János egyszerre slemil és lelkesült figurája éppúgy megelégedésre adott okot, akárcsak váltótársa, a másik szereposztásban szintúgy kiemelkedő vékonypénzű Józan László.
Khell Csörsz díszletének hátterében a festett ég időnként heves felhőátvonulásba vált, s ez a változékonyság, úgy tetszik, az előadás légköri viszonyait is jellemzi. A közhelyesség és a szokvány gyalogmenetéből olykor ki-kipattan egy-egy remek jelenet, ötletes megoldás: egészében ilyen az első felvonás álomszcénája Füzér Anni ruhakavalkádjával, Duda Éva stilizált mozgásaival és a zsinórpadlásról belógatott Pápai Erika akrobatikus elemekkel megtűzdelt kisáriájával. S minek tagadjuk, könnyeztetően szép az utolsó pár perc, a szövegben betű szerint felhangzó ház-haza párhuzam színpadi megjelenítése, a falujuk elhagyására kötelezett zsidók megkapaszkodása az egyetlen házkeretben. Bár korántsem kizárt, hogy az elérzékenyülés inkább Bock lenyűgözően szentimentális Anatevkájának szól.
Vígszínház, március 12.
