Egy jól megcsinált élet - Ádám Ottó (1928-2010)

Könyv

Már életében a múlt alakjává vált. Meglehet, ha a Madách Színház 2008-ban nem ünnepli meg egykori direktorának, főrendezőjének és nemtőjének 80. születésnapját, sokan már rég eltávozottnak hitték volna a szakmai pályafutását bölcs eleganciával bevégző Ádám Ottót.

Már életében a múlt alakjává vált. Meglehet, ha a Madách Színház 2008-ban nem ünnepli meg egykori direktorának, főrendezőjének és nemtőjének 80. születésnapját, sokan már rég eltávozottnak hitték volna a szakmai pályafutását bölcs eleganciával bevégző Ádám Ottót.

*

Nevéhez fűződött a Madách Színház úgynevezett aranykora - állítja a hivatalos búcsúztató, egyetlen körülményeskedő melléknév közbeszúrásával vitássá árnyalva az elismerést. Noha az említett epocha valóságos, s korántsem csupán úgynevezett aranykor volt; mert ugyan mi más lett volna a színház életében ama időszak, amikor a Madách színpadán még együtt játszott Kiss Manyi és Tolnay Klári, Gábor Miklós és Mensáros László, Domján Edit és Márkus László? A felsorolást még hosszan folytathatnánk, s a nevek láttán bennünk is egykönnyen feltámadhatna a színházi szakmában valaha évtizedeken át cirkuláló vélekedés: ugyan könnyű volt Ádám Ottónak ilyen színészekkel nagy színházat csinálni! És tévednénk mi is, hiszen a Várkonyi Vígszínházával versengő, s a belharcoktól demoralizálódó Nemzetit maga mögé utasító Madách legalább annyira Ádám Ottó műve volt, mint a vitán felül zseniális színészeké.

A kamaszként Bergen-Belsent megjárt, kolozsvári születésű egykori orvostanhallgató - két év kivételével - színházi pályájának egészét a Madáchban futotta be. Itt kamatoztatta a korszak két legkulturáltabb rendező-pedagógusától a főiskolán eltanult és a gyakorlatban ellesett tudását: "Gellért Endre színházul tanított, Nádasdy Kálmán életül." Itt alakította ki kevés szavú, az elméletektől irtózó, mindenestől színészközpontú rendezői metódusát, melynek a magyar színháztörténet olyan előadásokat köszönhet, mint az Éjjeli menedékhely vagy a Pillantás a hídról. (Mindkét produkcióban jutalomjátékhoz juttatva Pécsi Sándort, Ádám Ottó legkedvesebb, a hős és a bohóc ritka kevercse gyanánt csodált színészét.)

"Ügyeskedtünk, vitatkoztunk, ravaszkodtunk - de mindig vállaltuk azt, amit csináltunk" - emlékezett vissza a kilencvenes években Ádám Ottó a Madách szocializmuskori évtizedeire, s ha tán az alkalmazott többes szám jóhiszemű túlzás is, ő maga bizonyosan vállalta tetteit. A holokauszt-túlélő nyilvánvalóan tudta értékelni a konszolidáció nyugalmát, s azt a némiképp hermetikus, ám az alkotásra serkentő légkört, ami a Madách falai közt kialakult, helyesebben - amit a Madách számára kiküzdött. Nem csinált másként gondolkodó színházat, de gondolkodó színházat annál inkább, amit a legjobban talán rendezői életművének Németh László-produkciói igazolhatnak. A Széchenyi vagy a villogóan okos Görgey-dráma, a Bessenyei Ferenc színészi megújulását, lehiggadását hozó Az áruló nemcsak azt bizonyította be fényesen, hogy Németh László valójában tőrőlmetszett színpadi szerző, de azt is, hogy a néző éppenséggel fogékony a magvas gondolatokra. Ugyanez a szándék motiválta a kortárs hazai szerzők rendezőként és igazgatóként egyaránt programszerűen szorgalmazott népszerűsítését is Karinthy Ferenctől Szakonyi Károlyon át Görgey Gáborig - komoly közönségsikereket aratva, jóllehet értelemszerűen csak kevés maradandó drámával gazdagítva a magyar színjátszást.

Talán a rendelkezésére álló színészi gárda nagyszerűsége miatt, talán művészi vagy politikai óvatosságból, talán a szimpla alkati idegenkedés okán, de az 1972-től immár igazgatóként is tevékenykedő Ádám Ottó nem művelte és nem is szívelte a színházi kísérleteket, a deklarált formabontást. A korszerűséget percről percre vizslató, s a divatból mindig naprakész bírálókkal szemben akár tüntetőleg, akár védekezésképpen inkább az értékőrzés, a tradíció és a korábbi sikerek felé fordult. Alapvetően ideológiamentes munkásságában mindössze a humanizmus sokat koptatott, bár a Madách esetén sokáig valóban hiteles eszméjének jutott hely, azonban a színházi praxisban még ennyi fellengzést sem engedett meg magának. Ideálja a "jól megcsinált színház" volt, s ebbe a gusztusosan tálalt bulvár éppúgy belefért, mint a világirodalmi vagy hazai klasszikus, Webber és Neil Simon csakúgy, mint Szomory vagy Csehov.

Működésének utolsó évtizedében lassanként kiszeretett a színházból. Egyszerre kényszerült megtapasztalni a kényszer szülte, ám azért valóságos politikai és művészi konszenzusok megbomlását, az ízlések és igények radikális átalakulását, a színház azilumjellegének megszűnését. Utolsó rendezése, az 1987-es Cseresznyéskert még reflektált erre a végzetszerűnek megélt változásra, azonban Ádám Ottó már nem akart az új folyamatok résztvevőjévé válni, s még kevésbé kívánta szánalomra méltó színházi Firszként tölteni öregkorát. 1989-ben elegánsan elhagyta a szcénát, s életének utolsó két évtizedét jószerint teljes, ámde minden háborgástól ment' visszavonultságban töltötte. "Egy rendezőnek legyen titka" - mondta még aktív éveiben, azonban okos higgadtságának titkát a nyugalomba vonult Ádám Ottó is jól őrizte.

Neked ajánljuk