László Ferenc

Az évad negyedik fővárosi Molnár-premierje, egy enyhe és gyors lefolyású bulvárszenzáció záróaktusa vagy épp a zenés bohózat közkedvelt, ám kutya nehéz műfaját képviselő új produkció, az Operettszínház első idei nevezése és a két Nagymező utcai játszóhely együttműködésének többedik gyümölcse - a kritikus kedvére választhat a változatos értelmezési keretek közül, ha Molnár Ferenc 1902-es "tolvajkomédiájának" Thália-béli bemutatóját készül megvizsgálni. Az eltérő közelítések értelemszerűen más-más gondolatmenetet sugallnak, hiszen éppúgy rácsodálkozhatunk a mondén klasszikus eltörölhetetlen népszerűségére és a darabjainak nekiveselkedő rendezők különféle irányú és nívójú kísérleteire, aminthogy nyugtázhatjuk a Bajor Imre kiesése által veszélybe került előadás zavartalan, sőt zajos közönségsikert arató premierjét is.

Tamino herceget egy óriási (sárkány)kígyó üldözi és fenyegeti - ezzel a jelenettel indul Mozart utolsó operája, s e nyitópillanat inszcenálása rögvest fel is adja a leckét a mindenkori, s különösképp a jelenben szorgoskodó rendezőknek: ugyan mit is lehet kezdeni a derék kültelki komédiás, Schikaneder librettójával, melyben a mesés és a színpadi látványkeltést szolgáló harsány elemek közhelyes bölcsességekkel és szimbolikus mozzanatokkal elegyednek? A tavaly nyáron Miskolcon vendégelt Lett Nemzeti Opera előadása például egy közpark padján mutatta az eltévedt királyi vért, míg a szörnyet az öngyilkosság eszközéül szánt vadászpuska helyettesítette, s az expozíció korszerűsítésére felhasznált rendezői ötleteket bizonnyal számos további, eredetinél eredetibb példával illusztrálhatnánk. Az Opera új bemutatóján, melynek színhelyéül az együttműködő partnernek kiszemelt Vígszínház szolgált, a rendező Marton László ugyancsak frappírozó megoldást választott: a - talántán kollégiumi - szobájának ágyán alsónadrágban hentergő Tamino ezúttal a takarójával kel birokra, s mintha eközben saját gerjedelmének kígyójával szembesülne. Ízig-vérig modern megközelítés, aminthogy az "itt és most" érzetét erősíti megannyi elhagyhatatlan korjellemző apróság: a laptop az asztalon, a mobiltelefonon érkező felvilágosítás, a rút szerecsenből bőrdzsekis rossz fiúvá transzponált Monostatos vagy éppenséggel a Három fiú futballakadémista fel- és kiszerelése. Az utóbbi gyermekek ráadásul a nézőtér felől slisszolnak be a függöny mögé még a nyitány hangjai alatt, s utóbb néhány munkatársa ugyancsak innen, a parterről intézi kérdéseit Sarastróhoz.

Keresztény feminista volt és a Szent István-i állameszme elkötelezett híve, a vészkorszak hőse és a koalíciós évek tán legtöbbet gúnyolt politikusa, a klerikális reakció vasorrú bábája. Slachta Margitról hosszú évtizedeken át jószerével csak féligazságok meg egész hazugságok hangzottak el.

A színház világa féltőn és félve ápol néhány meghitt háztáji babonát, s ugyancsak számon tart jó pár eredendően balszerencsés darabot (mint a Macbeth vagy az operák közül A végzet hatalma), melynek az előadásait menetrendszerűen kisebb-nagyobb bakik és balesetek tarkítják. Hogy Eisemann Mihály 1943-as, mondhatni tematikus operettje, a kórosan kétbalkezes főszereplő köré írt Fekete Péter vajon úgyszintén e fátumtól sújtott művek közé tartozik, az nem ismeretes, ám egy kritikusi vélelem középkorias babonává süllyedését így is megtapasztalhattuk a Centrál Színház produkciója láttán. Mindeddig mélyen hittük ugyanis, hogy amennyiben egy operett legelső, roppant közkedvelt, s egyszersmind címadó slágerét nem fogadja taps, s ha ezt követően az első játékrészben egymást érik a zavarodott, kidolgozatlan és inkoherens mozzanatok, úgy az előadás egésze nem arathat igazi közönségsikert. Nos, ez az előítélet most megdőlt, mert jóllehet a pechjéről elhíresült főalakot megformáló Magyar Attila az énekhang minimumával abszolválta a "Fekete Péter öcsém, te kis ügyefogyott" kezdetű, ezúttal a jobb-rosszabb ötletektől szétforgácsolt belépőszámot, s bár szinte a teljes első felvonás a káosz, de legalábbis a stiláris dezorientáció félreismerhetetlen jeleit mutatta, azért a Puskás Tamás rendezte előadás végül zajos tetszést aratott.

Testvérpárról szól, a két Grimm fivér mesegyűjteményén alapul, s ugyancsak két testvér, a zeneszerző Engelbert Humperdinck és a szövegkönyvet jegyző nővére, Adelheid munkája a máig legnépszerűbb német meseopera, az 1893-ban Richard Strauss által bemutatott Hänsel und Gretel, azaz a Jancsi és Juliska. S a tematika még tovább is folytatható, hiszen a darab első vázlata Adelheid két csemetéje számára készült, míg az ifjúsági operarepertoár sarkkövévé nemesült mesejáték - hogy a recepciótörténetet is játékba hozzuk - éppenséggel A két Lotti révén vonult be a világirodalomba.

Korjellemző élettörténet és kalandosan nagystílű, tragikus életút, a gyászos XX. század dokumentálása és az önjellemzés, az önreflexivitás állandó, már-már kényszeres gyakorlása - ez mind Arthur Koestler, a pesti születésű européer író emlékezete, melyben a kommunizmus és az antikommunizmus ideológiájának serény és harcos képviselete csakúgy helyet kapott, mint saját felmenőinek, házasságainak, baráti és elvtársi kapcsolatainak leltárszerű elősorolása. Nehéz és szerteágazó téma tehát, melyből csak elhivatott munka és tekintélyes mértékű merészség eredményeként születhet színpadra termett zenedráma. Már ha születhet egyáltalán, ugyanis Sári József művének pesti premierje láttán épp e kardinális kérdésben bizonytalanodott el a kiküldött munkatárs. Úgy tetszett, a Koestler lebilincselően érdekes önéletrajzi köteteiből (Nyílvessző a végtelenbe, A láthatatlan írás és a többi), valamint az írói-közéleti főmű, a Sötétség délben felhasználásával létrehozott librettó, Elisabeth Gutjahr munkája a lehetetlent kísértette, amikor két részben és tizenegy képben, húsz nevesített - és további tizenhárom anonim - szereplőt mozgatva nekilátott a pályafutás és egyszersmind Koestler kortörténeti reflexiói bemutatásának.

Vagyis hát persze, hogy van: az ifjan elhalálozott újbirodalmi fáraó legendás és pazar sírlelete túlnyomórészt ma is a kairói Egyiptomi Múzeum állandó kiállításának dísze, míg az együttes jó néhány becses darabja egy világjáró vándorkiállítás keretében jelenleg éppen San Franciscóban, a De Young Múzeumban állomásozik. Budapesten mindössze az 1922-től folytatólagosan feltárt uralkodói sír drágaságainak seregnyi másolatával találkozhat az egyiptológia eredményei iránt fogékony látogató. Pusztán replikákat szemlélhetünk tehát a VAM Design Center pincehelyiségeiben, ám igaz, a bayreuthi Semmel Concerts GmbH által életre hívott, s ugyancsak utazó kiállítás nem is ígért mást, mint Howard Carter világraszóló régészi diadalának rekonstrukcióját.

"Ajánljuk ezt a könyvet a német költészet, história és nyelv kedvelőinek, és reméljük, hogy minden ilyen olvasónk színtiszta német táplálékként fogja üdvözölni, mert szilárd hitünk, hogy semmi nem épületesebb és semmi nem rejt nagyobb örömöt, mint ami hazai. Mi több, honi tudományunk egy-egy jelentéktelennek induló felfedezése és fáradozása is könnyen több gyümölcsöt hozhat végül, mint az idegen leglátványosabb közzététele és művelése, hisz minden, ami máshonnan hozott, egyúttal magában hord némi bizonytalanságot is, túlzásra hajlamos, és nem tudjuk olyan melegen átölelni." 1816-ban ezzel a mélyen hazafias gondolattal indította útjára a két Grimm fivér, Jacob és Wilhelm a Német mondák első kötetét, s a kései olvasó - vérmérsékletétől függően - egykönnyen megmosolyoghatná, vagy akár bosszantóan korlátoltnak ítélhetné e megközelítésmódot, ha éppenséggel nem ez a - frusztrációktól és kisebbrendűségi érzéstől terhelt - igyekezet hívta volna életre a magyar tudományosságot csakúgy, mint a németet, s persze Közép- és Kelet-Európa szinte mindahány nációjáét. S úgy lehet, kellett is valaminő ideologikus muníció, vallásként gyakorolt honszeretet, a "szent ügy" átélése ahhoz, hogy a XIX. század nagy szövegkorpuszai, hatalmas áldozatokat követelő gyűjtései, utóbb aztán hosszú évtizedeken át kedvünkre dekonstruálható alapművei létrejöjjenek: a Kalevalától Frantisek Palacky vagy Vuk Karadzic munkáiig, sőt Kőrösi Csoma Sándor tibeti-angol szótáráig.

Volt haifai limonádéárus és a szexuális felvilágosítás névtelen úttörője, alkalmi sarkkutató és Karinthy kávéházi asztaltársaságának tagja, s menthetetlen individualistaként harcolt a múlt század mindkét nagy totalitárius világrendszere ellen. Sári József zenedrámájának (Napfogyatkozás) bemutatója most jó ürügyet kínál Koestler mozgalmas életútjának vázlatos ismertetésére.

Aki mindössze a Casta diva bódítóan delejes dallamát ismeri a Normából, meglehet, nem is sejti, miféle pszichopatológiai esettanulmányt idéző történet rejlik Vincenzo Bellini operájának cselekményében. A címszereplő druida főpapnő a férfiúi hűtlenség betege: kevés a híja, hogy meg nem öli saját gyermekeit csapodár férjét megbüntetendő, ám végre is beéri népe fellármázásával, s a férjét is elhamvasztó közös tűzhalállal. Drasztikus története van hát e szépséges bel canto operának, s bármily meglepő, a Norma ellentmondásosságában is megejtően vonzó, kettős arculata most épp egy koncertszerű előadáson vált különösen érzékletessé a budapesti operaközönség számára. Persze kevésbé tűnhet meglepőnek a dolog, ha számot vetünk a ténnyel, miszerint az amúgy látványos fellendülésben lévő operaház színpadán vajmi ritkán találkozhatni e stílusiránnyal, s még természetesebbnek tetszhet az élmény teljessége, ha Edita Gruberová címszereplői közreműködését is megemlítjük a Művészetek Palotájában megrendezett előadáson.

"Igen nagy, majdnem kínos szünet. Füstfelhők. Kényelmes terpeszkedés. Csend." Ez a színiutasítás előzi meg Molnár Ferenc 1926-os háromfelvonásos anekdotájának első szavait, s paradox módon a Játék a kastélyban előadásain rendszerint már a fenti mondatokkal előrajzolt háromszemélyes, pöfékelős némajáték során el szokott dőlni a pazar társalgási vígjáték aktuális sorsa. Legtöbbször már ekkor kiderül ugyanis, hogy sikerül-e az alkotóknak megteremteniük a játék valószerűségében is teátrális (s viszont: teatralitásában is reálisnak elfogadható) közegét, hogy tudnak-e szmokingot viselni a színészek, s legfőként hogy találtatik-e alkalmas Turai a színpadon.

Noha az "szövetség történeteit és passzusait kreatív módon felhasználó, invencióban és energiában oly dús Verdi-opera múlt vasárnapi előadása éppenséggel nem új produkció gyanánt került a közönség elé (hiszen Mikó András 1987-es, gusztusosan hagyományos rendezésének immár a felújítása is majd' háromesztendős), azért az esemény több okból is kritikai megörökítésre érdemesnek bizonyult. No nem a belpolitikai élet és a diplomáciai testületek képviselőinek szembeötlő jelenléte okán, hanem elsősorban a vendégkarmester, a magyarországi születésű Moshe Atzmon miatt.