A mezei társalkodónőből váratlan gyorsasággal arisztokratafeleséggé emelkedő ifjú hölgy új keletű magánboldogságát férje impozáns cornwalli kastélyában mindinkább beárnyékolja a rejtélyes körülmények között elhalálozott első nej nyomasztó, fenyegető emléke. Első, de bizony még második ránézésre is egyszerre kimódolt s mégis szimpla történet Daphne du Maurier hajlott korú bestsellere, csakhogy a bűnregények értékét éppúgy nem a letaglózó eredetiség vagy a komplexitásával nyűgöző cselekmény teszi, amint - hogy cikkünk szorosan vett témájához közelítsünk - a musical műfajának kiismerhetősége sem befolyásolja érdemben egy-egy új produkció élvezeti értékét. A titok mindkét esetben roppant banális: a hangulatteremtő tehetség és a jól megválasztott előadásmód felülír jószerint minden úgynevezett ésszerű kifogást. Emiatt tudjuk máig egykönnyen felidézni az 1940-es filmváltozatból Joan Fontaine bájos, ám mind riadtabbá váló arcát, a démoni házvezetőnő basáskodását, a Manderley körül gomolygó ködöt vagy épp Alfred Hitchcock szokott emblematikus felbukkanását a Rebecca kulisszái között. S ugyanezért váltott ki a recenzensből egészen szokatlan mértékű lelkesedést Sylvester Lévay és Michael Kunze 2006-os musicaljének budapesti premierje. Mert meglehet, Lévay e művében is a musicalköznyelv meghitten ismerős készletével dolgozik, azonban zenéje már a nyitó percekben erős légkört teremt, s a történetben rejlő feszültséget csakúgy szakavatottan gerjeszti, mint a romantikus potenciált. Az elhunyt feleség baljós emlékét növesztő Rebecca vagy épp Maxim de Winter és a történetet elbeszélő Én, azaz a második Mrs. de Winter nagy kettőse mindenesetre kiérdemli a slágerré válást, s hála Kunze hű és mégis musicalszínpadra termett librettójának, a darab egésze jócskán több a Hitchcock-klasszikus pénztárkönyvre sandító megidézésénél.
A titok másik felét az Operettszínház együttese abszolválja: a mindvégig feszes, de sosem görcsös csapatjáték, az énekes színészi gárda és a zenekari árok, a művészi és a technikai háttér összhangja rég mutatta ennyire vonzó, mindennemű szájhúzás nélkül méltatható játszóhelynek a Nagymező utcai színházat. Béres Attila rendezése ezúttal telivér, s hozzá jó ízléssel gondozott zenés színházat kínál, s a dinamikus mozgások és látványos tablók közepette a lelki folyamatok mikroszintjére is jut a figyelemből. Mindössze az énekesstatisztéria túlstilizált pillanatai és a tánckar (koreográfia: Tihanyi Ákos) olykor stílusidegen rázása karcolták meg itt-ott a színpadi illúziót, melyet Velich Rita gusztusosan koridéző jelmezeivel, míg Horesnyi Balázs figyelemre méltó, masszív luxust és közelgő tragédiát egyként körvonalazó díszleteivel szolgált.
A három főszerepben három jószerint egyenrangú, mert egyként kiváló alakítást láthattunk. Vágó Zsuzsi félig gyerek, kizsákmányolt társalkodónőként éppoly hiteles, mint riadt, majd erőre kapó asszonyként, színpadi létezésének korábbi enyhe szögletessége mára tovatűnt, ám hangjának irigyelnivaló volumene és alkatának rokonszenvet ébresztő lányossága mit sem változik. A Maximként Laurence Olivier nyomdokába lépő Szabó P. Szilveszter ugyancsak jó ideje készségszinten birtokolja a fátumtól sújtott férfi auráját, s ha elegáns magaviseletébe be-becsúszik is néha egy kis modorosság, azért figurája mindvégig izgatóan titokzatos marad - titokzatos, amennyire csakis egy nőíró romantikus férfialakja lehet. A Rebecca emlékét ápoló, beteg lelkű házvezetőnő jelmezében Janza Kata magasodik az új feleség fölébe: hosszú évek óta nem uralta ily fölényes magabiztossággal szerepét és szólamát, a téboly mezsgyéjén egyensúlyozó jelenléte mindvégig kellően fenyegetőnek bizonyul. (A másik szereposztás hármasából Janza váltótársa, a fojtottan is kirobbanó formát mutató Polyák Lilla és a szokott áradó kedvességét ezúttal komorabb színekkel leplező Bereczki Zoltán excellált.)
A Rebecca a szereplőgárda jó pár további tagja számára is kínált hálás előadnivalót. A fivéréért aggódó De Winter lány, Beatrice magándalában Nádasi Veronika ámultatta vokális adottságait, a falu, vagyis ezúttal inkább a csónakház bolondjaként Sánta László dadogta sikerre szerepét, míg unatkozó amerikai milliomosnőként színpadra lépve Náray Erika harsány humora talált zajos tetszésre. Mrs. Van Hoppernek az első felvonás fináléja előtt felhangzó száma (I'm an American Woman) kétségkívül szellemes, ráadásul ügyesen előadott revüparódiának tetszett, ám a hangulatot éppúgy felhígította, mint a zsaroló Jack Fawell fajsúlytalan zenés önvallomása a második felvonás derekán. Bálint Ádám e szerep megformálása során amúgy is túlságosan bízni látszott a zsebre dugott kéz jellemábrázoló erejében, mely jóhiszemű vélelmét mindazonáltal a kritikusi észlelet vajmi kevéssé igazolta.
A karmesteri teendőket ellátó Bolba Tamás mindvégig hiba nélkül végezte munkáját, aminthogy remekül dolgoztak azok is, akik a második fináléra lángba borították a teljes színpadot. A rosszra amúgy majd mindenkor kapható kritikus ezúttal inkább letörte volna a kezét, mint hogy csóvát dobjon az Operettszínházra.
Budapesti Operettszínház, március 19.
