Nagyszalonta második leghíresebb irodalmár szülötte, a Bihar megyei dzsentrifamíliából származó Zilahy Lajos mint a kor seregnyi leendő írója, s mint az úri osztály legtöbb serdült fiatalembere, a jogi pálya felé tette meg első, nem túl lelkes lépéseit. Hamar kiderült azonban, hogy a literáti előnévvel bíró ifjú inkább az irodalom szorgos művelésével, semmint a jogi szigorlatok abszolválásával tölti idejét, s ez a Tiszákkal is nexusban álló családot felettébb aggasztotta. Még első könyvének megjelenését is e szavakkal fogadta az amúgy elérzékenyült anya: "Szép, szép ez, fiam, de azért csak akkor lesz belőled ember, ha leteszed a doktorátust..."
Ez a legelső könyv egy verseskötet (Versek, 1916) volt, Zilahyt ugyanis költőként, egész pontosan világháborús katonaköltőként fedezte fel a tekintélyes Beöthy Zsolt, a millenniumi magyar irodalomtörténet szerzője, aki benne és Gyóni Gézában (Így írtok ti: "a költő, aki kardját lanttal cserélte fel és viszont") ismerte fel az új keletű zsáner legígéretesebb képviselőit. A világháború pokla, ahonnan utóbb, egy tévesnek bizonyult halálhírt követően Beöthy és a családi összeköttetések kimentették a reménybeli poétát, valóban megérződik Zilahy versein, ám legjellemzőbbnek tán mégis a Ferenc József halálára írt Az óriás koporsó tetszik, benne a békebeli béke évtizedeit idéző szakaszokkal:
"Az évek szállnak, mint a boldog darvak,
Egyik aranylóbb, dúsabb, mint a másik,
Deák Bécsbe jön... Gödöllőn vadászat,
A Vigadóban Liszt úr zongorázik."
"Galambősz feje csöndben hátrahajlik. / Alszik a Felség... Elvégeztetett." - búcsúzik Zilahy a császár és király porhüvelyétől, s e vers nemcsak írójának költői vénáját körvonalazza, de azt a történelemszemléletet is, amely utóbb Zilahy számos művében visszaköszönt, s amely - korabeli olvasóinak egyetértésével - traumatikus korszakhatárnak és hatalmas szimbólumnak ítélte Ferenc József 1916-os halálát.
Szüzek és úrilányok
Zilahy szerencsésen hamar maga mögött hagyta a katonaköltői szerepet, s rövid úton kiderült róla, hogy jól hasznosítható, sokoldalú írástudó. A kabarékban sorra mutatták be ízesen népi, szalonparasztokat felvonultató jeleneteit, remek újságírónak bizonyult (még ha 1919-ben végül nem is tudta beindítani bécsi ellenforradalmi orgánumát), s a húszas évek első felében hozzálátott a regények és színdarabok - már-már ipari méretű - termeléséhez. Így 1922-ben megjelent máig legismertebb műve, a Halálos tavasz, melynek a korban példátlan sikere jócskán megelőzte a mű emlékezetét ma elsődlegesen fenntartó megfilmesítést. E regényben, mely egy öngyilkosságra készülő fiatalember visszatekintése szerelmi életének buktatóira, Zilahy valahány írói erénye és gyengéje együtt tanulmányozható, olykor akár egy-egy bekezdésen belül is. A minden görcsösségtől ment' mesélőkedv, a találó jellemzés és a dialógusírás erős készsége szinte elválaszthatatlanul összevegyül a lapos pszichologizálással, a szinte kényszeres szimbólumteremtéssel és a szerelmi szál kommersz és szentimentális jellegével. A megvesztegetően könnyed stílus, Zilahy imponáló svádája mindenesetre átütő közönségsikert aratott, s a fogadtatás az irodalom berkein belül is túlnyomórészt kedvező volt.
A Halálos tavasz sikerének fentebb nem említett, ám ugyancsak roppant jelentékeny faktora volt továbbá az aktuális tárgyakat és a közönségigényt biztos szemmel felmérő témaérzékenység. Zilahy az elkövetkező években sorra megírta a polgáriasult úri középosztály majd' mindahány megrendítő élményét és aktuális problémáját. A Két fogoly (1926) a világháború által szétrobbantott házasságok, a hadifogoly férj és a hátországban, ám ugyancsak fogolyként magára maradt feleség drámáját; A szökevény (1931) a háborút követő forradalmak káoszát; A lélek kialszik (1932) az amerikai emigráció reményvesztettségét; A földönfutó város (1939) az utódállamokból elmenekült, s itthon hosszú évekre vagonlakásokba kényszerülő magyar elit deklasszálódását tárgyalja. A magukat jószerint máig olvastató, elegyességükben is korjellemző regények mellett, melyekben rendre elénk lép - Illés Endre kifejezésével - az író örökegy lány- és fiúfigurája, Zilahy a színpadon is jó érzékkel nyúlt az aktuális témákhoz. A valódi sorskérdésekhez éppúgy, mint a felszínesen divatos jelenségekhez: így a Süt a nap (1924) a társadalmi osztályok közeledésének szükségességét, A fehér szarvas (1927) a kártékony illúziókkal való szakítás és a társadalomjobbító szorgalom érvényesülését hirdette, míg a Világbajnok című bohózatban (1927) a sportmániát, az Úrilány című drámában (1932) pedig a morális lejtő és a félvilág izgalmait taglalja. E darabok korabeli sikerét ma már nem könnyű megérteni, bár Zilahy szerepformáló készsége és érzéke a hatásos jelenetek megkomponálásához még a jelenből visszaolvasva is kitetszik belőlük.
Legsikerültebb és tán még tartósan is élvezhető színpadi műve alighanem A szűz és a gödölye (1937), melyben az úri család széthullása a címben szereplő festmény eladása körül pergetett cselekményből válik érzékletessé. A festmény szimbolikus jelentősége mindenesetre jóval kevésbé bizonyul zavarónak, mint a Valamit visz a víz című, ugyancsak nagy sikerű, átmenetileg még Hollywood moguljait is foglalkoztató kisregény (1929), melyben a hétköznapi életet feldúló vamp nő válik bosszantó méretű, mélyértelműségében is felszínes jelképpé. Ahogy Várkonyi Nándor fogalmaz: "Ananda a végzet asszonya, a nagy élet szimbóluma, aki jön és elviharzik, mint egy elemi erő, elsodorja a folyó, mely maga is jelkép, a lélek ősfolyama. De mindezt ismét csak az írótól halljuk..." Ezzel szemben ahol Zilahy megmarad a mesélés öröménél, ott megteremti máig szórakoztató kisregényét, a Szépapám szerelmét (1923), a magyar rokokó világának egyik legsikerültebb ábrázolását.
A szerencsétlen villa
A harmincas évekre Zilahy már a hivatalos irodalom egyik vezéralakja, Herczeg Ferenc dezignált örököse, a Corvin-koszorú kitüntetettje. A politika világához házasságával is kapcsolódó író, aki a legendás polgármestert, Bárczy Istvánt tudhatta apósának, 1934-ben a Magyarország nevű napilap főszerkesztőjeként a Gömbös Gyula miniszterelnöksége idején felködlő reformtörekvések egyik szorgalmazójává vált. A kormánypolitikát kritikusan támogató és lojálisan bíráló Zilahy, aki az új írónemzedék, s elsősorban a népi irányzat mentoraként is tevékenykedett, 1935-ben meghirdette az Új Szellemi Front létrehozását, ám e társadalmi reformokat szorgalmazó kezdeményezés már a megszületés előtt hamvába holt egy balsikerű találkozó eredményeképpen, mely az író-főszerkesztő rózsadombi villájában összehozta a népieseket Gömbössel. A Bethlen-féle liberális konzervatívokkal szemben külső támogatást kereső kormányfő rosszul viselte a paraszti nélkülözés mértékét taglaló Móricz szavait, megbántotta az érzékeny Németh Lászlót ("te vagy a Kozma darlingja?"), s a találkozó végül kölcsönös rosszérzést hagyott a résztvevőkben.
Zilahynak utóbb sokszor a szemére vetették e kezdeményezést, noha az író maga is hamar kiábrándult Gömbösből, megvált a Magyarország főszerkesztői tisztétől, s mind nyilvánvalóbbá tette félig-meddig ellenzéki, német- és háborúellenes álláspontját. 1936-os regénye, A fegyverek visszanéznek egyértelmű, bár tanmeseszerű kiállás volt a pacifizmus mellett, az 1940 és 1944 között Zilahy által szerkesztett Híd című hetilap az ellentétes nézetek békéltetőjének szerepére tört, 1943-as tézisdarabja, a Fatornyok pedig határozottan szembeszállt a véralapú faji közösség német eszméjével.
Az író háborúellenességében alkalmasint csekély szerepet játszott, ám azért említésre érdemes a tény, miszerint a Budapestet ért első nagy bombatámadás porig rombolta Zilahy villáját. Ez az esemény indította ugyanis Zilahyt arra, hogy felajánlást tegyen a "kitűnőek iskolájának" létrehozására, mely eszme egészében sosem valósult meg, ám hatása a Györffy-kollégium megalapításában csakúgy szerepet játszott, mint a népi kollégiumok háború utáni működésében. A literátor, aki a negyvenes évek elejére immár egy filmvállalat vezetőjeként (Pegazus), sőt filmrendezőként (A szűz és a gödölye, 1941; Valamit visz a víz, 1943) is tovább gyarapította tekintélyét, 1943-ban felkérést kapott a kiugrást tervezgető Kállay Miklós miniszterelnöktől, hogy Illyés Gyulával közösen írjanak egy németellenes élű Kossuth-filmet. A tervet, melynek megvalósításába Kosáry Domokost is bevonta a két író, a német megszállás ellehetetlenítette, s Zilahyra hamarosan már egészen más jellegű politikai felkérések vártak.
1945-ben Zilahy lett ugyanis a koalíciós napilap, a Szabadság pártonkívüli főszerkesztője, s e minőségében ő írta meg az elhíresült-elhírhedt vezércikket a Krisztus-arcú szovjet katonáról (Ami a romok alatt s ami a romok fölött van, 1945. január 22.). Tartózkodással és realitásérzékkel elegy rokonszenvének bizonyságául elvállalta a Magyar-Szovjet Művelődési Társaság elnöki tisztét is, s az anekdotikus viszszaemlékezések szerint ő is gyakorolta az - utóbb Aczél Györgyről is mesélt - térképes demonstrációt a hatalmas, vörössel festett Szovjetunióról és az alatta kis pontként meghúzódó Magyarországról. Zilahy azután 1947-ben, helyesen felmérve az országra váró jövőt és a polgári útitársakra leselkedő megpróbáltatásokat, nem tért vissza amerikai előadó körútjáról.
New York közelében telepedett le, s miután munkái már korábban is ismertté váltak külföldön, s a Pen Club révén ő maga is sokat forgott a nagyvilágban, sikerült polgári egzisztenciát teremtenie. Az amerikai emigráció évei alatt fejezte be még Budapesten, az ostrom alatt körvonalazódó regényfolyamát, mely ma A Dukay család cím alatt trilógiát alkot. Zilahy tán legérdekesebb műve a bécsi kongresszustól a második világháború végéig beszéli el egy arisztokrata család és vele egész Közép-Európa történetét, hol a diplomáciatörténeti pletykagyűjtemény, hol a szerelmi nagyregény, hol a "szövettani metszet", hol meg seregnyi más műnem regiszterében mozogva. Itt már jószerével minden valaminek a szimbólumává válik: a nők kozmetikai célú gyantázásától az előkelő agglegény végbelében szétrobbant villanyégőig. Mégis, egy-egy epizód, így például a Ferenc József halálát és a halálhír bejelentésére várakozó újságírók unaloműző múltidézését megörökítő részlet hamisítatlan, telivér irodalom.
Zilahy, akit jobbról és balról egyaránt keményen támadtak az emigráció politikai és irodalmi csoportosulásai, s aki még perbe is keveredett az őt kommunistabérencként megbélyegzőkkel, nehezen viselte a honvágyat. Így bár 1956-ot követően több fórumon is fellépett Kádárék megtorló politikája ellen, a hatvanas években már komolyan mérlegelte a hazatérés lehetőségét, amit az itthoni illetékesek is üdvösnek ítéltek volna (erről lásd: Standeisky Éva: Honvágy és szabadságvágy szorításában. Zilahy Lajos hazacsalogatása: kísérlet és kudarc). A tervet utóbb mindkét fél talonba tette, ám Zilahy mindenesetre áttelepült Amerikából Jugoszláviába, s 1971-ben nagy sokára haza is látogatott. Nemeskürty István 1985-ben papírra vetett visszaemlékezése szerint a Szegedre érkező "izgága öregúr" mindenhol titkosrendőröket gyanított, s műveinek betiltását emlegette. Ha így is volt, óhaját, hogy itthon halhasson meg, nem adta fel, s a hetvenes években mind több időt töltött Magyarországon. Hiába, a halál végül a határ túloldalán, Újvidéken érte, ám ezt a szimbólumot már nincs, aki kibontsa.
