Joseph Kesselring 1939-es fekete komédiája az angyalian kedélyes, s egyszersmind méregkeverõ két vénkisasszonyról, terhelt hozzátartozóikról és a brooklyni rendõrség flúgos közegeirõl több mint hatvan éve visszatérõ vendége a hazai színpadoknak, s ez idõ alatt rendre a két éltes hölgy megformálóin állt vagy bukott a mindenkori produkció sikere. Ezúttal a Pesti Magyar Színház két kiválósága, Béres Ilona és Csernus Mariann vállalkozott a fõszerepekre, s ha összjátékuk nem is mérhetõ a történetileg legerõsebb páros, Bulla Elma és Sulyok Mária legendás attrakciójához, azért teljesítményük így is vígan elhordja a komédiázás fõterhét. Jóllehet Pinczés István rendezése korántsem pergeti mindvégig az optimális ütemben a cselekményt, s fájdalmasan nyilvánvaló az is, hogy a halál körül bukfencezõ színmû játékmestere, Iglódi István már nem fejezhette be poentírozói munkáját. Béres Ilona mindenesetre így is kislányos bájjal és hideglelõsen derûs elmeháborodottsággal mozog a színen: gesztusaiból, mikrojátéknyi sziporkáiból mindegyre kitetszik a bohóchumorral kacérkodó nagy komika. Kissé szikárabban, ám ugyancsak sikerrel abszolválja a másik aggszûzt Csernus Mariann, míg a kisebb szerepekben fõképp az echt káromkodásával ("Scheisse!") meg-megvillanó, fesztelenül közveszélyes német bûnözõ, azaz Jegercsik Csaba és a titkos drámaíróként megelevenedõ rendõrinspektor, vagyis Fillár István érdemel külön is említést.
"Színikritikusnak is lennie kell a világon!" - hangzik a nyitójelenet egyik legelsõ poénja, hogy utóbb - mint az egyetlen épeszû családtag - színre is lépjen az emlegetett ítész. A kritikusok jóindulatáért ilyesformán igazán mindent elkövet Kesselring darabja, s ezért még akár azt is elnézhetjük az új színrevitelnek, hogy a ládába be- és kiemelt, pincébe lecipelt holttetem mellett olykor a játékot is csak vonszolják a színpadon.
Pesti Magyar Színház, február 3.
**** alá
