Könyv - Operai lemezlovas - Matthew Boyden: Az opera kézikönyve

Zene

A mindenkori könyvrecenzens rendszerint okkal feltételezi, hogy személyes múltja nem tarthat igényt számottevő közérdeklődésre, ám a szubjektív emlékek olykor az általános érvényű megállapítások támaszaivá válhatnak. Ilyesformán a tény, miszerint e sorok írója néhány rövid esztendő leforgása alatt immár ötödször lát valamely újonnan megjelent operai kalauz, kislexikon vagy képes enciklopédia ismertetéséhez, alkalmasnak tetszik annak bizonyítására, hogy az évtizedeken át folytatólagosan elhantolt műfaj nemcsak eleven, de még efféle kísérőzsánereket is vígan éltet.

A mindenkori könyvrecenzens rendszerint okkal feltételezi, hogy személyes múltja nem tarthat igényt számottevő közérdeklődésre, ám a szubjektív emlékek olykor az általános érvényű megállapítások támaszaivá válhatnak. Ilyesformán a tény, miszerint e sorok írója néhány rövid esztendő leforgása alatt immár ötödször lát valamely újonnan megjelent operai kalauz, kislexikon vagy képes enciklopédia ismertetéséhez, alkalmasnak tetszik annak bizonyítására, hogy az évtizedeken át folytatólagosan elhantolt műfaj nemcsak eleven, de még efféle kísérőzsánereket is vígan éltet. Igaz, az olvasó egyre kevésbé az operapáholyba való okkult és exkluzív beavatást várja e vaskos könyvektől, hiszen az opera közönsége mára jobbára otthoni lemezhallgatóvá és DVD-nézővé változott, s e döntően magányos tevékenységéhez mérten a valóságos operába járás esztétikai és társas életi szertartása immár félreismerhetetlenül mindössze másodlagos jelentőséggel bír. Ennek a legkülönfélébb szempontokból kiadósan elemezhető átalakulásnak meggyőző bizonyítékát nyújtja a Matthew Boyden neve alatt frissen megjelentetett egykötetes vezető, mely munka az operairodalom ismertetését a létező gyakorlathoz igazítva a kereskedelmi forgalomban elérhető CD-k köré rendezi.

Az elvitathatatlanul praktikus és következetesen végigvitt koncepciót szerencsés módon angolszász - azaz sohasem tolakodó és sohasem tudálékos - okossággal tálalják elénk, éppen csak annyi fesztelen sznobizmussal, amennyi egy ilyen jellegű áttekintés esetén egyszerre elkerülhetetlen és joggal elvárt. Világos, a szófecsérlést mellőző korszakáttekintések, tömör életrajzok és jó érzékkel elszórt keretes operatörténeti sztorik váltakoznak vájtfülű lemezismertetésekkel, s a Boyden mellett kilenc eredeti társszerzőt megszólaláshoz juttató kötet majd' minden oldalán meggyőzően és imponálóan teljesít. S ezen a ponton akár egyértelművé is tehetjük erős vélelmünket: Az opera kézikönyve a legjobb magyarul hozzáférhető kalauz, melyet - éppen gyakorlati hasznossága okán - legfeljebb a gyors ütemben sorjázó új operafelvételek tesznek majd idővel elavulttá. Jóllehet a már közkézen forgó lemezekről alkotott ítéletei alkalmasint akkor is érvényesek, és egyúttal persze érvényesen vitathatóak maradnak. A kötet lemezértékelései ugyanis meglepően egységesek, s a mögöttük felismerhető esztétikai mérce szinte mindvégig azonos: így a szerzők rendre előnyben részesítik az előadásszerű felvételeket, a markánsan egyéni karmesteri produkciókat, rajonganak az autentikusnak tekinthető megszólaltatásokért, s némi egészséges sznobizmussal elutasítják a nagy énekesek művészi kiruccanásait (például Plácido Domingo bariton fekvésű Sevillai borbély-felvételét). Az egyértelmű favoritok (mint René Jacobs, Daniel Barenboim vagy John Eliot Gardiner) mellett szép számmal akadnak egyéni kedvencek (mint a nácik által elfajzottként megbélyegzett operákról szólván a brit karmester, John Mauceri vagy akár a pár éve elhunyt formátumos kanadai tenor, Léopold Simoneau), s természetesen felbukkannak a könyv lapjain tartózkodással kezelt, netán éppenséggel kevéssé szívelt nagyságok is. Leonard Bernsteint, a karmestert ilyeténképp csakis saját műveinek lemezre rögzítőjeként méltatják, s a Cecilia Bartoli felvételeiről formált vélemények is jóval árnyaltabbak az énekesnő teljesítményét kísérő megszokott szuperlatívuszáradatnál.

A kötet újabb hatalmas s nehezen túlbecsülhető erénye, hogy közel százoldalnyi terjedelemben tárgyalja az opera második világháború utáni történetét - jószerével napjainkig. Bizonyságát vehetjük, hogy az opera korántsem pusztán historikus tisztelet tárgyaként, múzeumi vagy konzervművészetként őrzi pozícióit a jelenben, hanem kortárs termelékenysége is számottevő. Olyannyira az, hogy a kézikönyv által bemutatott legfiatalabb komponista, Thomas Adés 1971-es születésű, míg a tárgyalt operák sorában a legfrissebb alkotás John Adams 2000-ben ősbemutatott operája, az El Ni–o. Megannyi, itthon csak cím szerint vagy még címről sem ismert opera, melyeknek felvételeit azonban most már akár meg is rendelhetjük, de legalábbis rájuk kereshetünk valamelyik zene- vagy videó-megosztó portálon.

Boydenék munkájának magyar változatán nemcsak a hét fordító fáradozott dicséretre méltó serénységgel, de öt hazai szerző (Alföldy Gábor, Balázs István, Dalos Anna, Kerékfy Márton és Németh G. István) is, akik a magyar vonatkozású szócikkek átírásával, illetve betoldásával helyet szorítottak a kalauzban operatörténetünk nagyjainak - Erkeltől Vajda Jánosig és Eötvös Péterig. Teljesítményüket leginkább annak elismerésével méltathatjuk, hogy e magyar témájú szócikkek magvas okosságuk révén valósággal belesimulnak a kézikönyv eredeti tárgyalásába.

Park Könyvkiadó, 2009, 743 oldal, 6900 Ft

Neked ajánljuk