"[A]bban a pillanatban jöttem a világra, amikor az Ész Korszakára éppen ráborult a sötétség" - fogalmazott önéletrajzának első kötetében a terézvárosi Szív utca szülötte, s ha állításában akadt is némi poentírozó célzatosság, az 1905-ös esztendőt követő évek valóban elhozták a régi Európa összeomlását csakúgy, mint az asszimilálódott Köstler (Koestler, Kestler, Keszler) família lehanyatlását. A tipikus monarchiabéli polgárcsalád, melyben a zsidó származás, a magyarosodás és az otthoni élet német nyelvűsége még problémamentes elegyet alkotott, az apa számos extravagáns vállalkozását (így a radioaktív szappan gyártását és a borítéknyitó gép finanszírozását), valamint az I. világháborút követően került lejtőre. Ám addig a kis Artúr kijárhatta Polányi Laura freudista szellemiségű kísérleti óvodáját, majd alsóbb és középfokú iskoláit, s begyűjthette életfogytig kitartó rémképeit és első politikai élményeit. A magyar nacionalizmus és az 1919-es május elseje imponáló emlékeit azután elhomályosította a kényszerű Bécsbe település és a bécsi műegyetem cionista diáktársaságának (Unitas) harsány közege.
Rózsaszín évek
Az ifjú Köstler nem feledte ugyan a szívének kedves Ady költészetét és a magyar nyelvet, melyen első, jobbára közölhetetlenül zsenge műveit is írta, azonban érdeklődése mindinkább a palesztinai zsidó állam - ekkor még ábrándnak tetsző - megvalósítása felé fordult. Úgyannyira, hogy 1926 tavaszán egyetemi tanulmányait örökre bevégezetlenül hagyva Palesztinába utazott, s csatlakozni próbált egy kevucához, azaz egy, a kibucnál is kisebb és zártabb önellátó földművesközösséghez. Ám a nem kifejezetten deli alkatú s a kemény fizikai munkához kevéssé szoktatott fiatalember alkalmatlannak bizonyult, s épp ily kevés sikert tudott felmutatni Haifában is, ahol utcai limonádéárusként nyílt alkalma kudarcot vallani. Az intellektuális tevékenységek terén már ekkor is jóval több szerencséje volt: életre hívta a héber keresztrejtvényt, a tel-avivi Café Hungarithban a héber irodalmi kabaré ötletének születése körül bábáskodott, s ami a legfőbb, megkezdte sajtótudósítói működését. Így történt, hogy az Európába, közelebbről Berlinbe visszatérő Köstlert (aki egy ö betű nélküli írógépnek köszönhette nevének irodalomtörténetileg kanonizált írásmódját) rövid úton a gigantikus német sajtókonszern, az Ullstein cég közel-keleti tudósítójává nevezték ki.
A Jeruzsálemből külpolitikai helyzetjelentéseket és színes tárcákat küldözgető, palesztinai útlevéllel és magyar iratokkal egyaránt rendelkező zsurnaliszta 1929-ben Párizsba, majd a konszern főhadiszállására került át, hogy szerteágazó tudományos érdeklődését és ismeretterjesztői adottságát immár Berlinben kamatoztassa. 1930. szeptember 14-én, a nácik hatalmas előretörését hozó Reichstag-választás - mint önéletrajzában írja: a liberális Götterdämmerung - napján érkezett a német fővárosba, s a weimari köztársaság haláltusája nagyban befolyásolta Koestler politikai tájékozódását. A cionizmusért is elsősorban társadalomjobbító és szocialisztikus eszme gyanánt lelkesedő Koestler a kommunizmushoz közeledett, s 1931 szilveszterén felvételét kérte a Német Kommunista Pártba.
"A Pártba (mely máig 'a' Párt maradt mindannyiunknak, akik valaha hozzá tartoztunk) 1931-ben léptem be, annak a tiszavirág-életű optimista periódusnak, annak az elvetélt szellemi reneszánsznak a kezdetén, amit később Rózsaszín Évtizedként emlegettek" - írta utóbb A bukott Isten című önéletrajzi beszámolójában, mely a kommunista mozgalomban töltött hét évének áttekintését adja. Ezekben az években Koestler lelkiismeretesen magáévá tette a dialektikus módszert (ennek visszfénye amúgy címadásainak szinte örökös kettősségein is visszatükröződik), bizalmas információkkal látta el a mozgalmat, s igyekezett követni a mindenkor kötelező pártvonal gyakori irányváltásait. Lévén nyughatatlan szellem és megveszekedett individualista, ez persze nem ment könnyen, ám a kezdettől világosan felismert ellentmondások csak utóbb váltak mélyen átérzett személyes szégyenévé. A "megtért" ekkor még minden erejével a Szovjetunióba vágyott, hogy ott traktorosként dolgozhasson, s bár kisvártatva eljutott a megvalósult szocializmus hazájába, a párt inkább a propaganda frontján kívánta bevetni a német nyelvterületen jól ismert sajtómunkást. Koestlert, aki először egy közös, német-orosz zeppelines sarkvidéki expedíció tagjaként tette a lábát szovjet földre, 1932-33-ban körbeutaztatták Sztálin államán, hogy azután megírathassanak vele egy A szovjet föld burzsoá szemmel című álbeszámolót. A kötet (Vörös nappalok, fehér éjszakák) meg is született, ám a merőben lehangoló benyomásokat elhallgató, de még így is túlságosan árnyaltra sikeredő könyv propagandisztikus felhasználásáról végül lemondtak a megrendelők.
A Szovjetunióból visszatérő Koestler a nácik hatalomra jutása következtében gyakorlatilag hontalanná vált, s az elkövetkező időszakban Budapesten jószerével csakúgy vendég volt, mint Párizsban. Pesten testi-lelki barátsággá és munkakapcsolattá mélyítette ismeretségét a korszak nagy irodalmi ígéretével, Németh Andorral, odaszokott Karinthy Frigyes Hadik-béli törzsasztalához, s meghitt közelségbe került Ignotus Pállal és József Attilával. (Olyannyira, hogy memoárjaiban nemcsak több József Attila-verset idézett, de saját emlékeként számolhatott be a költő irodalomtörténeti nevezetességű barkochbafeladványáról, Szántó Judit öngyilkossági kísérletének találós kérdésként való alkalmazásáról is.) Párizsban ezzel szemben a náciellenes szerveződések, lapok és dokumentációs munkálatok körül tevékenykedett, valamint - pénzkereseti és ismeretterjesztő szándéktól egyaránt sarkallva - Dr. Costler álnév alatt utóbb világsikert arató nemi felvilágosító munkákat kompilált.
Az 1935-ben első házasságát megkötő, amúgy raccsolása, lobbanékony és állhatatlan természete dacára a hölgyek körében tartósan népszerű Koestler számára a népfrontpolitika és a spanyol polgárháború kitörése segített elfedni a kommunista mozgalommal kapcsolatos kétségeket. Így a Komintern megbízásából lelkesen indult Franco tábornok sevillai főhadiszállására - színleg mint a Pester Lloyd és a londoni News Chronicle tudósítója. Bár felismerték, innen sikerült megpattannia, Malagában viszont, ahol "független megfigyelőként" kívánta dokumentálni a falangista atrocitásokat, már nem járt szerencsével, s bebörtönözték. (Ennek történetéhez lásd Bán Zoltán András: Cigivel a kézben - Egy fénykép margójára, Magyar Narancs, 2004. október 7.) 1937 februárja és júniusa között a francóisták foglya volt, s noha nem kínozták meg (és legalábbis bizonytalan hitelességű a történet, miszerint halálra ítélték volna), mindazonáltal fogsága s az ott megtapasztalt freudi óceánélmény maradandó hatást gyakorolt Koestlerre.
Elhajított téglák
Angliában, ahol komolyan vették Koestler névleges tudósítói kötődését, nagyszabású akció bontakozott ki a szabadon bocsátása érdekében, s ennek eredményeképpen a szigetországban sokan megismerkedtek a közép-európai intellektuel nevével. Az írástudó kiszabadult, s bár első, a pártnak küldött táviratában még meggyőződésének változatlanságát hangoztatta, a moszkvai nagy perek és azok kísérőjelenségei már 1938 tavaszán elidegenítették a kommunista mozgalomtól. "Semmilyen mozgalom, párt vagy személy nem tarthat igényt csalhatatlanságra" - dobott kesztyűt egykori elvtársai arcába, s ezzel elrúgta magától életének utolsó kollektív támasztékát. Ekkor, illetve a Molotov-Ribbentrop-paktum kiváltotta végső elidegenedés időszakában írta meg a Spartacus-felkelésről szóló regényét, A gladiátorokat, mely a forradalom etikájával, a szándék és a megvalósítás ellentmondásaival foglalkozó trilógiájának első darabja volt. A trilógia második kötetét, életművének legnagyobb sikerű és jelentőségű alkotását, a németül fogalmazott, ám angolul megjelentetett Sötétség délben című regényt már roppant zaklatott körülmények között, életének bujkálással és francia internálótáborral színesített éveiben írta meg. Abszurd módon a könyv angliai megjelenésekor az időközben Casablanca és Lisszabon érintésével Nagy-Britanniába keveredő Koestler épp a pentonville-i fegyházban várta a döntést sorsa alakulásáról.
Nagy-Britannia megbízhatónak ítélte a Hitler és Sztálin diktatúrája ellen egyaránt szót emelő, a népirtás gyakorlatának jelenvalóságát sulykoló (Érkezés és indulás) Koestlert, aki az elkövetkező években nemcsak végrehajtotta második nyelvcseréjét, de katonaként és propagandistaként egyként kivette a részét a II. világháborúból. Így például 1944 végén formálisan újságírói megbízatással Palesztinába utazott, ahol titkos találkozón próbálta rávenni az akkor terroristavezérként ügyködő Menachem Begint a békülékeny magatartásra, igaz, sikertelenül.
Az Angliában mindössze szolid feltűnést keltő Sötétség délben a II. világháborút követő években, s méghozzá Franciaországban vált viharos sikerré. A francia nyelven félmilliós példányszámban elkelt kötet politikai viták témájává és jószerint döntő érvévé lett: a kommunisták nyilvános gyűléseken bélyegezték meg a szerzőt (például a Koestler érdekében pár évvel korábban még aláírásával interveniáló Joliot-Curie), míg a jobboldalon a sztálinizmus hiteles látleleteként méltatták regényét. Az ötvenes évek elején egyébiránt egy francia rendőrt orrba vágó, rabiátus Koestler ez idő tájt az antikommunizmus álláspontjának nívós képviseletével alapozta meg tekintélyét a nyugati világ nyilvánosságában, hangoztatva, miszerint a "Szovjetunió nem balra, hanem keletre van", s hogy a polgári demokráciák tökéletlenségei nem mérhetők össze egy zsarnoki rendszer szisztematikus kegyetlenségével.
A londoni magyar-angolon zajosan Puskáséknak szurkoló Koestler utóbb sem szűnt meg fenti álláspontját változatos színtereken kifejteni, s a legenda szerint 1956 novemberében a londoni magyar követség több ablakát is saját kezűleg zúzta be elhajított tégláival. Működése mindazonáltal nem merült ki az antikommunizmus s általánosságban a diktatúrák elleni küzdelem vehemens reprezentálásában: a regényei mellett tudományfilozófiai, antropológiai és - spekulativitásukban is felvillanyozó - történeti írások (például A tizenharmadik törzs) sorát megalkotó Koestler a halálbüntetés eltörlésének és Nagy-Britannia közös piaci csatlakozásának ugyancsak legfőbb szószólója volt. S mint az angol társadalmi élet jeles alakja, élére állt az eutanázia legalizálásáért folytatott akciónak is, mely tényt életének záróaktusa teszi különösen figyelemreméltóvá. Koestler ugyanis, akinél 1976-ban Parkinson-kórt, majd 1980-ban leukémiát diagnosztizáltak, 1983-ban harmadik felesége társaságában öngyilkosságot követett el. Halála ilyesformán valóban váratlan és erőszakos volt, ahogy azt a Nyílvessző a végtelenbe című önéletrajzának tanúsága szerint egy cigányasszony már réges-rég megjósolta. Búcsúlevelében ezt írta: "Szeretném tudatni barátaimmal, hogy társaságukat békés hangulatban hagyom el, csekély reménnyel a nem személyes továbbélésre az idő, a tér, az anyag és felfogóképességünk határain túl."
"...Isten mindent tud, de Arthur Koestler mindent jobban tud. Nekem elmagyarázta, mi a relativitás, Oppenheimernek a nukleáris fizika alapjait, harvardi barátaimnak pedig a filozófia fő elemeit" - ironizált egykoron Albert Einstein, ám a XX. század abnormitásainak fürkész szemtanúja halálakor az ortodox tudományosságban már éppoly kevéssé hitt, mint a megváltó politikai eszmékben, s így hagyatékának túlnyomó részét a paranormális jelenségek kutatására különítette el.
