Noha az "szövetség történeteit és passzusait kreatív módon felhasználó, invencióban és energiában oly dús Verdi-opera múlt vasárnapi elõadása éppenséggel nem új produkció gyanánt került a közönség elé (hiszen Mikó András 1987-es, gusztusosan hagyományos rendezésének immár a felújítása is majd' háromesztendõs), azért az esemény több okból is kritikai megörökítésre érdemesnek bizonyult. No nem a belpolitikai élet és a diplomáciai testületek képviselõinek szembeötlõ jelenléte okán, hanem elsõsorban a vendégkarmester, a magyarországi születésû Moshe Atzmon miatt. A hatvanas évek óta tiszteletre méltó nemzetközi karriert befutott, fiatalos lendületét 78 évesen is váltig õrzõ dirigens ugyanis markáns, formáló készséggel gazdagon megáldott irányítóként és az énekes szólisták figyelmes kísérõjeként mutatkozott be az Operaház zenekari árkában. A nyitány viharos, s mégis fegyelmezett irama és a finálék összeszedett, megingásoktól nem szeplõsített együttesei egyként az izraeli vendégmûvész operakarmesteri erényeit dicsérték.
Atzmon áldásos mûködése mellett ugyanakkor figyelmet és méltatást érdemelt az "kor-bérlet elsõ alkalma, vagyis mit szépítsük, e vasárnapi repertoár-elõadás kiegyensúlyozott, méghozzá örvendetesen magas szintre kalibrált színvonala. Rálik Szilvia - egy-két problematikusan kivitelezett záróhangtól eltekintve - remekül kitöltötte nemcsak Abigél nagyigényû szólamát, de a hataloméhes rabszolga-királylány mindenkori megformálóitól intenzív színpadi jelenlétet kikövetelõ figuráját is. Abigél eszményien tiszta ellenpólusát Gál Erika, míg az obligát, ám ebben a dalmûben erõsen háttérbe szorított tenorhõst Wendler Attila állította elénk - hangzó élményként bátran elkönyvelhetõ nívón. A címszerepben Fokanov Anatolij ismert vokális adottságaival majd' mindvégig szerencsésen elterelte figyelmünket színészi játékának úgyszintén köztudomású gyengéirõl.
Operaház, október 25.
**** és fél
