A szürke nővér

Slachta Margit (1884-1974)

Belpol

Keresztény feminista volt és a Szent István-i állameszme elkötelezett híve, a vészkorszak hőse és a koalíciós évek tán legtöbbet gúnyolt politikusa, a klerikális reakció vasorrú bábája. Slachta Margitról hosszú évtizedeken át jószerével csak féligazságok meg egész hazugságok hangzottak el.

Tekintélyes felvidéki nemesi família, a lengyel eredetét nevében őrző Slachta család második gyermeke volt. Ám az ősi előnév (zadjeli) dacára a kassai születésű, katolicizmusát gyermekkorától buzgón gyakorló leányzó mondhatni a kezdetektől a női munkavállalás terepére készült, s a tanítóképzőt, majd polgári iskolai tanárképzőt kijáró Margit hamar megtapasztalta a dzsentri deklasszálódásának vigasztalan végkifejletét is. A bohém hajlamú takarékpénztári igazgató papa ugyanis a múlt századelő első évtizedében csődbe vitte a teljes családot, s a szégyen elől gyermekei többségével Amerikába bujdokolt. A diplomás nagylány azonban itthon maradt, s akaratlanul is kiszabadulva a családi kötöttségekből, egyszerre engedett vallásos és szociális vonzalmainak, s csatlakozott az éppen formálódó hazai keresztény nővédelmi mozgalomhoz. A XIII. Leó szociális enciklikái (főként az 1891-es Rerum novarum) nyomában megélénkülő katolikus társadalmi élet, a belső misszió, a modernitás sajátos problémái felé forduló érdeklődés női vonulatának első számú magyar úttörője, Farkas Edith hamar felfedezte az agilis tanárnőt, s így 1908-ban Slachta a Szociális Missziótársulat alapító tagjává vált.

A hagyományos jótékonykodáson túllépő, "lélek-mentésre" szövetkezett társaság nem volt egyházjogi értelemben vett apácarend, s az alapítói szándék tudatosan e köztes helyzet ("a világ szemében nem egyházi, s az egyház szemében nem világi") kiaknázását célozta. Slachta mint szónok és szervező hamar a devóciótól áthatott tömörülés oszlopa lett, s 1915-től immár a Keresztény Nő elnevezésű egyesületi periodika szerkesztőjeként hirdette a keresztény feminizmus eszméjét. A radikális feminizmus és a hagyományos férfijogú rend frontvonalai között tábort ütő irányzat a női jogok mellett a kötelességeket, a nyilvános működés mellett pedig a családban kifejtett "csöndes, rejtett gyökérmunkát", valamint a kikezdhetetlen valláserkölcsi alapot hirdette, ám e kissé felemásnak tetsző program így is több ponton (különösképpen a női szavazójog kérdésében) érintkezett a kor progresszív törekvéseivel. Így nem meglepő, hogy az 1918-ban nevét Magyar Nőre változtató orgánum, akárcsak a Szociális Missziótársulat, fenntartás nélkül csatlakozott az őszirózsás forradalomban győztes Károlyi-féle Nemzeti Tanácshoz. Slachta mindazonáltal e fennkölt vezércikkel búcsúztatta IV. Károlyt és hitvesét: "Néma sorfalat, magyar nők: egy könnyel, vérrel és dicsőséggel egybeforrt kilencszázados tradíció határkövét teszi le a történelem a múlt és jelen mezsgyéje közé, mikor Szent István koronájának utolsó hordozói hagyják el az országot."

Világháborútól világháborúig

A Károlyiék által megadott női szavazójog boldog birtokában a frissen megalakult Keresztény Női Tábor hiába készült az országgyűlési választásra: a Tanácsköztársaság hatalomra kerülése egyszerre akasztotta meg a demokratikus átalakulás folyamatát és a keresztényszocialista politikusok, köztük Slachta barátkozását a köztársasági államformával. A tevékeny misz-sziós nővér mindazonáltal a kommün 133 napja alatt sem tétlenkedett, s a Forradalmi Kormányzótanács elnökéhez, Garbai Sándorhoz címzett kérelmével életre hívta a XI. számú termelőszövetkezetet, amely Budapest közterületein konyhakerteket létesítve igyekezett orvosolni a főváros élelmezési problémáit. A politikai működés lehetősége 1919 őszén nyílt meg újra Slachta előtt, s október végén már ő vezette a magyar nők többezres - megértést, igazságot és szabadságot igénylő - menetét az antant megbízottja, a koncentrációs kormány életre hívásán ügyködő Sir George Clerk elé.

A Prohászka Ottokár rokonszenvező jóindulatát régente élvező Slachta 1920 márciusában azután a Keresztény Nemzeti Egység Pártjának hivatalos jelöltjeként lépett fel a főváros I. kerületének mandátumáért kiírt pótválasztáson. "Az államháztartásba több nőiesség kell, több gazdasszonyi érzés kell" - hangoztatta Prohászka, míg az erősen szociális jellegű programot hirdető Slachta e szavakkal állt választói elé: "Az én személyemben itt áll Önök előtt a XX. század viharvert, nagykorú leánya, hogy nemzeti létünk romjai fölött szellemi frigykötést kérjen." Az antiszemita közbeszéd szárba szökkenésének idején választási beszédében ekképp fogalmazott: "Akár tetszik valakinek, akár nem, én mindig hangsúlyozom, hogy az a mostani antiszemita irányzat nem keresztény. Amelyik gyűlöletet hirdet, az nem keresztény. Ez az a pont, amelynél azt mondjuk: Keresztény társadalom! Ne tessék a zsidót gyűlölni, de a magunk fajtáját tessék jobban szeretni!"

Slachta programja és női mivolta egyaránt komoly politikai ellenérzéseket keltett, ám a választás mégis az ő fölényes győzelmét hozta, s így a magyar parlamentarizmus első női képviselőjeként az 1922-ig működő Nemzetgyűlés tagja lett. Ez idő alatt 28 beszédet mondott a Házban, ám leghíresebbé és egyszersmind leghírhedtebbé bizonnyal e kitétele vált: "...nem létezhetik olyan gyenge ember, még egy haldokló sem, akinek a botbüntetés valamilyen alakban kiszolgáltatható nem volna." Jóformán a húszas évektől egészen a rendszerváltásig ezzel az idézettel kapcsolták Slachta személyét az 1920. évi XXVI. számú, a vagyon, az erkölcsiség és a személyiség hatályosabb védelméről rendelkező törvénycikk, közismertebb nevén a "bottörvény" elfogadásához, noha az ominózus mondat az árdrágító visszaélések ellen meghozott XV. törvénycikk tárgyalása során hangzott el. Mint az Mona Ilona életrajzi munkájából (Slachta Margit, Corvinus Kiadó, 1997) kiderül, Slachta a rendszer politikai ellenfeleit fenyegető bottörvény tárgyalásán és szavazásán éppúgy nem vett részt, mint a numerus clausus gyászos intézményéről rendelkező voksoláson.

Slachta, aki képviselőként szenvedélyesen harcolt a női szavazójog megnyirbálása ellen, 1922-ben nem indulhatott újra a választáson. A Horthy házaspárral összemelegedő főnök asszony, a Slachta közszereplését rosszul viselő Farkas Edith ugyanis csak azzal a feltétellel engedélyezte volna "Margit testvér" további politikusi működését, ha a képviselőnő a szabad királyválasztó irányzathoz áll. A Horthy iránt bizalmatlan Slachta azonban nem akarta feladni konzervatív legitimizmusát, s 1923-ra nemcsak az országházon, de a Szociális Missziótársulaton is kívül találta magát. A két nehéz természetű nő a politikai és emberi ellentéteken túl a szervezet irányvonala felett is összekülönbözött, s a társadalmi aktivitást a szerzetesi szigor és ájtatosság elé helyező Slachta 1923 májusában megalakította a Szociális Testvérek Társaságát (SZTT). Az elkövetkező évek a szürke nővérek közösségének megszervezésével teltek, s a két évig Észak-Amerikában vendégszereplő, agitáló és pénzt gyűjtő főnöknő komoly eredményeket ért el. Mert jóllehet az egyházi hivatalosság igencsak tartózkodóan szemlélte az újsütetű egyesületet, a szociális képzést és a valláserkölcsiség hirdetését ötvöző SZTT nemcsak itthon, de több más országban is megvetette a lábát.

Megszállások idején

A kommunizmust és a nácizmust egyaránt a kezdetektől elítélő Slachta ("Etikai szempontból méltók egymáshoz. Ez esetben az Úristen az egyik fenevaddal eteti a másik fenevadat.") szóban és tettleg is fellépett a jogkorlátozó intézkedések ellen. A Szent Kereszt Egyesület társelnökeként hol sikerrel, hol sikertelenül próbált közbenjárni a deportálások megakadályozásáért Csíkszeredában és Körösmezőn (Kamenyec-Podolszkij) csakúgy, mint Tiso Szlovákiájában. Ez utóbbi ügyben 1943 tavaszán még XII. Pius színe elé is eljutott, s ugyanez évben nyílt levélben hirdette a munkaszolgálatosokat is megillető, "Isten-adta és senkitől el nem vehető természetjogok" eltörölhetetlenségét. A német megszállással Slachta 1938 óta megjelentetett lapja, a Lélek Szava megszűnt, s a Szociális Testvérek (sorukban az azóta boldoggá avatott Salkaházi Sárával) hozzáláttak az embermentéshez. A szürke nővérek főnökasszonya elvitathatatlan bátorságról tett tanúbizonyságot a vészkorszak napjaiban, s része volt Heltai Jenő megmenekítésében éppúgy, akár az ekkor már nyolcvan felett járó "szőke csoda", azaz Márkus Emília megoltalmazásában. (Ilyesformán 1985-ben jócskán megérdemelten jutott számára hely a jeruzsálemi Jad Vasemban.)

1945-ben előbb fővárosi képviselőnek, majd a Polgári Demokrata Párt listáján országgyűlési képviselőnek választották, s ezzel Slachta egyszerre lett országosan ismert politikussá és démonizált, olykor még a jobboldalon is anakronisztikusnak ítélt figurává. Egyedüliként szólalt fel a köztársasági államforma bevezetése ellen (mondván, hogy e kérdésről a békeszerződés után megrendezendő népszavazásnak kellene döntenie), s egyedül maradt a "demokratikus államrend és a köztársaság büntetőjogi védelméről" rendelkező, s utóbb valóban merőben problematikusnak bizonyult törvényjavaslat ellen leadott szavazatával is. Így akárcsak a vele jórészt párhuzamos karriert befutó Kéthly Anna, ő is kiérdemelte az elismerő formulát - "egyetlen férfi a parlamentben" -, de egyúttal bőven kijutott neki a szimplán modortalan, becsületsértő és fenyegető kitételekből is. Marosán Györgynek a trágárságot súroló parlamenti közbekiáltásai vagy a Ludas Matyi élcei csak még durvábbakká váltak az 1947-es választást követően, amikor az újraéledt Keresztény Női Tábor négy önálló mandátumot szerzett. "S. M. megtartotta aggszűzbeszédét" - írta például Darvas Szilárd, míg a Slachta a jósnőnél című gúnyrajz jövendőmondója e mondattal mutatott a Rajk belügyminisztert ábrázoló kártyára: "Ez a barna fiatalember sokat gondol magára."

Az erkölcsi kérdésekben valóban roppant konzervatív Slachtának egyetlen parlamenti fellépése aratott sikert a koalíciós években, amikor is szót emelt az iskolákba eljuttatott nemi felvilágosító brosúra terjesztése ellen. Egyéb fölszólalásai szinte menetrendszerűen a mentelmi bizottság elé kerültek, s több ízben is a parlamentből való ideiglenes kizárást vontak maguk után. Ez lett a vége az egyházi iskolák államosítása ellen tervezett, ám megakasztott beszédének is, miután a törvény 1948. júniusi elfogadását követő Himnusz-éneklés alatt a konok Slachta osztentatív módon ülve maradt. A Farkas Mihály elnöklete alatt összeülő mentelmi bizottság kétszer hat hónapra kizárta az Országgyűlés munkájából, s ezzel az aktussal a "szószátyár, farizeus, rágalmazó" Slachta képviselői működése gyakorlatilag véget ért.

Miután törekvéseinek legfőbb támasza, Mindszenty hercegprímás börtönbe került, Slachta 1949 nyarán elhagyta az országot. Hatvanöt éves volt ekkor, s bár még egy teljes negyedszázadot megélt, életének hátralevő része a feltartóztathatatlan hanyatlásé: egészségi és szellemi állapota látványosan romlott, Magyarországon feloszlatott társasága külföldön is szakadásokat szenvedett el. Az emigrációs politikából is kiszorult, olyannyira, hogy a Belügyminisztérium 1958-ban egyszerűen kiselejtezte az addig Slachtáról gyűjtött iratokat. "Nagymamát a jó Isten 1974. január 6-án magához szólította" - terjedt el a hír az egykori rendtagok között, míg a hivatalos nyilvánosságban mindössze mínuszos hír jelent meg a klerikális reakció elaggott őskövületének haláláról.

Neked ajánljuk