A színház világa féltőn és félve ápol néhány meghitt háztáji babonát, s ugyancsak számon tart jó pár eredendően balszerencsés darabot (mint a Macbeth vagy az operák közül A végzet hatalma), melynek az előadásait menetrendszerűen kisebb-nagyobb bakik és balesetek tarkítják. Hogy Eisemann Mihály 1943-as, mondhatni tematikus operettje, a kórosan kétbalkezes főszereplő köré írt Fekete Péter vajon úgyszintén e fátumtól sújtott művek közé tartozik, az nem ismeretes, ám egy kritikusi vélelem középkorias babonává süllyedését így is megtapasztalhattuk a Centrál Színház produkciója láttán. Mindeddig mélyen hittük ugyanis, hogy amennyiben egy operett legelső, roppant közkedvelt, s egyszersmind címadó slágerét nem fogadja taps, s ha ezt követően az első játékrészben egymást érik a zavarodott, kidolgozatlan és inkoherens mozzanatok, úgy az előadás egésze nem arathat igazi közönségsikert. Nos, ez az előítélet most megdőlt, mert jóllehet a pechjéről elhíresült főalakot megformáló Magyar Attila az énekhang minimumával abszolválta a "Fekete Péter öcsém, te kis ügyefogyott" kezdetű, ezúttal a jobb-rosszabb ötletektől szétforgácsolt belépőszámot, s bár szinte a teljes első felvonás a káosz, de legalábbis a stiláris dezorientáció félreismerhetetlen jeleit mutatta, azért a Puskás Tamás rendezte előadás végül zajos tetszést aratott.
Úgy tűnt, mit sem számít az operett ezüstkorán jócskán túl, a II. világháború sűrűjében összeütött vígjátékalap ötödosztályú minősége, a hol nyelvi frissítéssel, hol kortárs áthallásokkal és utalásokkal, hol meg szimpla szabászmunkával operáló rendező-átíró igen szolid találati aránya, s szintúgy mellékesnek bizonyul a színészi csapatjáték olykor kimondottan zavarba ejtő csiszolatlansága és elegyessége is. A pehelykönnyű Eisemann-dalok (mint a Holdvilágos éjszakán, vagy a Lesz maga juszt is az enyém) ellenakcióktól terhelten is vígan megéltek, s a színészi aprómunka hiányát elfedő harsányság is tiszteletre méltó eredményeket könyvelhetett el ezen az estén. Különösen, hogy a második felvonásra valamiképp kisimult a játék: a bombabiztos balszerencse kiaknázására alapított részvénytársaság ötlete és a két szerelmi szál (érzéketlen vezérigazgató - némán szenvedő gyors- és gépírólány, illetve slemil exkéményseprő - színpadi karriert áhító úrilány) kiteljesedése több jó és néhány remek ötlettel feldobva került elénk. Így az Ámor isten kiismerhetetlenségét tételező slágerbe (Szerelemhez nem kell szépség) beillesztett emblematikus Titanic-pillanat kimerevítése vagy Magyar Attila mutatványa a keze ügyébe kerülő újság játszi, ám annál akkurátusabb fecnikre tépdesésével igazi felüdülést jelentett.
A színészek között egyebekben is a címszereplő Magyar Attila vitte a prímet: bár vokális teljesítménye - mint azt fentebb már említettük - mégoly eufemisztikusan fogalmazva is esendő volt, azért a hatáskeltő eszközökben nem válogató clownhumora, szerepéből rendre ki-kiszóló játéka így is a frenetikus határmezsgyéjét közelítette. Az ő alakítását ugyan aligha ítélhette volna bárki is túlságosan bonvivánosnak (mint egyes kritikusok az ősbemutatón e szerepben fellépő Ajtay Andort), hiszen hozzá képest még a tucat éve bemutatott vígszínházi változatból felködlő Rudolf Péter is a férfielegancia snájdig divatbábjának rémlik. Nem, Magyar inkább Gálvölgyi János és Bajor Imre komikusi modorának középarányosát célozta meg, s szavakész elánjával, elementáris bohózati hitelével hódított. A szerelmesét formáló Oroszlán Szonja ismét bebizonyította, hogy a "szép komika" létező zsáner: hálás ziccerek nélkül is kedéllyel töltötte ki figuráját, s erőteljes énekszava is méltatást érdemelt. A második vonalban szolgálatot teljesítő szerelmespár ugyancsak becsülettel munkálkodott: Simon Kornél kissé tévetegen és a szükséges rendezői iránymutatást nélkülözve mozgott a műfaji kulisszák között, de tehetsége és rokonszenves kiállása a cselekmény előrehaladtával mindinkább túllendítette a szemmeresztgető dühösködés nyílt színi gyakorlásán, míg az Eszenyi Enikő egykori alakításától leárnyékolt Gubás Gabi elsősorban kellemes énekhangjával és elcsúfított lányként is átütő bájával tűnt ki.
A szereplőgárdát két Kossuth-díjas színésznagyság is erősítette, miután a zenés darabban Básti Julinak és Haumann Péternek is jutott egy-egy kicsiny, sajna fájdalmasan megíratlan szerep. Úgyannyira, hogy az első felvonás során Básti Juli jelenlétét és vígjátéki tónust próbálgató igyekezetét szinte teljesen kitakarta zavaróan rossz jelmeze (Rátkai Erzsébet karikírozott ruhái egyebekben is a kelleténél nagyobb feltűnést keltettek), Haumann Péterre pedig jóformán mindvégig pusztán az alkoholmámor színpadi megjelenítésének rutinfeladata maradt. Az amúgy a magyar drámairodalom évszázados tradíciójának jegyében összecsapott kurta harmadik felvonásban aztán nagy sokára csak jutott Básti Julinak egy hálás kismonológ a színésznői lét viszontagságairól, míg Haumannak egészen a tapsrendig kellett várakoznia, hogy végre elénekelhesse kis dalát, benne a kérdéssel, miszerint Jártál-e már szüreten Sümegen? Hálát érdemelt a késleltetett rendezői gesztus, ám egy eljátszható szerepnek alighanem Haumann Péter és közönsége is jobban örült volna.
Centrál Színház, december 8.
