"Igen nagy, majdnem kínos szünet. Füstfelhők. Kényelmes terpeszkedés. Csend." Ez a színiutasítás előzi meg Molnár Ferenc 1926-os háromfelvonásos anekdotájának első szavait, s paradox módon a Játék a kastélyban előadásain rendszerint már a fenti mondatokkal előrajzolt háromszemélyes, pöfékelős némajáték során el szokott dőlni a pazar társalgási vígjáték aktuális sorsa. Legtöbbször már ekkor kiderül ugyanis, hogy sikerül-e az alkotóknak megteremteniük a játék valószerűségében is teátrális (s viszont: teatralitásában is reálisnak elfogadható) közegét, hogy tudnak-e szmokingot viselni a színészek, s legfőként hogy találtatik-e alkalmas Turai a színpadon. Színháznál megöregedett, a világra festett kulisszák közül kitekintő, szellemes és szentimentális Turai, akinek a néző szemhunyás nélkül elhiheti, hogy egy éjszaka rögtönzött, butuska francia egyfelvonásossal életet és párkapcsolati illúziót lehet menteni. S akinek a szájából nem hatnak elidegenítő, s mára pláne kissé már lehasznált bravúrokként Molnár tüntetően virtuóz megoldásai: "Azon gondolkozom, hogy tulajdonképpen milyen nehéz egy színdarabot elkezdeni. Mindjárt a darab legelején, mikor elkezdődik, bemutatni a főszereplőket." (Első megszólalása a darabban), "Hogy fejeznéd te be ennek a mi szomorú esetünknek ezt a... hogy úgy mondjam, második felvonását?" (fölvezető a második felvonásvéghez).
Marton László vígszínházi rendezésében most jószerével mindent rendben találhattunk az első némajátékos pillanattól kezdve. A darabindító jelenetre a hangsúlyosan színpadként megmutatott színpad mélyéről indul el a három szmokingos férfi az olasz kastély ugyancsak jelzett díszletei közé (díszlet: Khell Csörsz), eleganciájuk éppen csak annyira csorbul, amennyire az a színház bohémvilágából kiruccanó urakról feltételezhető (jelmez: Jánoskúti Márta), s Benedek Miklós személyében ott leljük köztük magát Turai Sándor pesti színműírót is. Ne tagadjuk, sejthető volt, hogy Benedeknek jól fog állni e szerep: hét országra szóló - igaz, önreflexív - színészi manírjai, létezésének egyszerre impulzív és flegmatikus eleganciája, úriemberi hitele jó előre összeillettek a figurával. Játéka most mégis meglepetést szerzett: mackós férfibáj, némi öreglegényes bonhómia és félreismerhetetlen szívhangok váltak felfedezhetővé alakításában, a cselekmény irányítójaként pedig kötelességszerűen excellált. A Gál és Turai darabíró firma másik beltagját, az unterman Gált megformáló Fesztbaum Béla ütemérzékben és a társalgási modor készségszintű birtoklásában egyaránt Benedek méltó, sőt egyenrangú partnerének bizonyult. Bár fiatalabb kora formálisan ráerősített a két társszerző között Molnár által tételezett hierarchikus viszonyra, vígjátéki működésének perfekciója, jelenlétének kávéházi slemilt, színházi vészmadarat és hozzá reménytelen szerelmest egyként megidéző ereje valósággal túlnőtt Gál szerepén. Tisztelkedése a rajongott primadonna előtt - egyetlen gesztusba belesűrített figura.
A Játék a kastélyban alighanem leghálásabb szerepe Almády színész, a Nemzeti Színház öblögetős orgánumú művésze: szerelmes bődülései, melyekkel egykori kedvesét, az immár más menyasszonyaként egzisztáló primadonnát főzi, majd a harmadik felvonásban elpróbált Turai-rögtönzés büntetésül kirótt francia nyelvtörői rendre az idősödő drámai bonvivánok jutalomjátékává avatják ezt a szerepet. Lukács Sándor immár másodszor jut e ziccerszerep birtokába, s ezúttal fölényes magabiztossággal értékesíti a kínálkozó lehetőséget: "szép, klasszikus fejét", megsebzett férfiúi és pojácaméltóságát s dülledt szemű kínszenvedését a francia elő-, utó-, személy- és helységnevekkel egyaránt élményszerűen tárja elénk. Balogh Annie művésznőt, akinek Almády egykoron "mint mondani szokták: előre hozta a hangját", s akit mi hűtlen, de legalábbis ingatag menyaszszonyként ismerünk meg, Tornyi Ildikó játssza - sugárzóan, ám a nyíltszíni hamisságot némiképp túlteljesítve.
Annie kétségbeesett, majd euforikus vőlegényét, s egyszersmind Turai védencét, az ifjú zeneszerzőt a növendék Molnár Áron adta, s alighanem hiba lenne rajta számon kérni a darab egyetlen bizonyítottan rossz szerepének emlékezetes megformálását. A szolgálatkész Dvornicsek lakáj kabinetszerepe Tahi Tóth Lászlónak jutott, s ő azt jelen színészi képességeinek maximumán teljesítette is: a vígjátéki hangban megelevenedő játéka kellemes meglepetést jelentett, noha e szerep legsikeresebb alakítójának azért továbbra is a Márkus László halálával kivesző Madách Kamara-beli előadás hű kutyaszemű személyzetét, Horesnyi Lászlót ítéljük. A nyüzsgönc és mimózalelkű Titkár szmokingjában Csöre Gábor szórakoztatónak és megjegyezhetőnek bizonyult.
Marton László a menetrend szerint felemelkedő karos csillárokkal, a valcerbejátszással s a szünet előtti két hamis felvonásvéggel a történet színházias jellegét erősítette, s bár igaza volt, mi mégsem szorultunk e jó szándékú figyelmeztetésre. Hiszen jól tudtuk, hogy színházat látunk: minőségi Molnár-színházat.
Vígszínház, október 24.
