Korjellemző élettörténet és kalandosan nagystílű, tragikus életút, a gyászos XX. század dokumentálása és az önjellemzés, az önreflexivitás állandó, már-már kényszeres gyakorlása - ez mind Arthur Koestler, a pesti születésű européer író emlékezete, melyben a kommunizmus és az antikommunizmus ideológiájának serény és harcos képviselete csakúgy helyet kapott, mint saját felmenőinek, házasságainak, baráti és elvtársi kapcsolatainak leltárszerű elősorolása. Nehéz és szerteágazó téma tehát, melyből csak elhivatott munka és tekintélyes mértékű merészség eredményeként születhet színpadra termett zenedráma. Már ha születhet egyáltalán, ugyanis Sári József művének pesti premierje láttán épp e kardinális kérdésben bizonytalanodott el a kiküldött munkatárs. Úgy tetszett, a Koestler lebilincselően érdekes önéletrajzi köteteiből (Nyílvessző a végtelenbe, A láthatatlan írás és a többi), valamint az írói-közéleti főmű, a Sötétség délben felhasználásával létrehozott librettó, Elisabeth Gutjahr munkája a lehetetlent kísértette, amikor két részben és tizenegy képben, húsz nevesített - és további tizenhárom anonim - szereplőt mozgatva nekilátott a pályafutás és egyszersmind Koestler kortörténeti reflexiói bemutatásának.
Meglehet, a németországi ősbemutató (2000, Pforzheim) közönsége jobban rezonált a Koestler műveiben váltig visszakereshető mondatokra, és sikerrel azonosította a harmincas-negyvenes évekből felvillantott kaleidoszkópszerű képeket, ám a hazai premierközönség olykor hasztalan próbálta összefüggő drámai történetként észlelni a Japán kávéház sürgő-forgó tömegjelenetét, az egykor összedolgozó két barát, Koestler és Németh Andor elhidegülését, az író első, majd második házasságát, s mind a többit. Mely tétovaságban alighanem az is játszhatott némi szerepet, hogy a Csákovics Lajos magyarította librettó mondatai jelentős részben a zenekari árok túlpartján rekedtek, s így nem pusztán a koestleri szövegösszefüggések fölismerésétől, de - a feliratozást élénken nélkülözve - esetenként az elemi szövegértéstől is távol kerültünk.
Még szerencse, hogy az 1983-ban öngyilkossá lett író hangjával és képi megjelenítéseivel induló előadás során megannyi Koestler-passzust olvashattunk a díszletre kivetítve. Rendszerint a zenekari elő- és közjátékokat kíséri e kevéssé színházszerű, de annál hasznosabb megoldás, s korántsem mellesleg épp ezek a percek kínálják a legérdekesebb zenei élményt is. Sári József összegző jellegű, s ilyesformán önidézetekkel is megtűzdelt, ál-Bach kétszólamú invencióval, táncdallammal és Himnusz-torzítással operáló, okosan többrétű muzsikája ugyanis elsősorban a zenekari szakaszokban érvényesül. Első operájában, s különösen annak első felében az énekszólamok jobbára fedésben-takarásban vannak, s néha ráadásul úgy érezhetjük, művészi mondanivalóból és invencióból is kevesebb jut a színpadra, mint a zenekari árokba. (Második operáját, a tavaly Regensburgban bemutatott A kalaposmestert már nem jellemezte az említett egyensúlyzavar.) Mindazonáltal a darabban így is akad több emlékezetes zenés színházi pillanat: így a Koestler-barát kommunista, Otto Katz valóban drámai erejű kihallgatása (benne a vallatás "rubasovi módszerével"), József Attila búcsújának és a "kis Löwy" tébolyának társítása, vagy az író és majdani második feleségének párjelenete, az egymás mellett elbeszélő szerelmesek igen finoman eltartott idillje.
Kovalik Balázs a kortárs zenedrámához láthatóan jóval tapintatosabban közelített, mint az operarepertoár klasszikus alkotásaihoz, s így az ötletelés rendezéseivel kapcsolatban gyakorta felhozott vádja ezúttal elesik. Olyannyira, hogy még a huszadik századi/örök emberi falásvágy pusztító erejének megjelenítőjeként felkonferált óriáskrokodil "vicce" is mindössze szolidan érvényesül, s a József Attila jelenetébe bedobott dinnyehéj, ez az érettségivel rendelkezők számára kieszelt ravasz, bennfentes poén sem bizonyul különösebben felvillanyozónak. Marad hát a népes szereplőgárda kommandírozása Horgas Péter gusztusos modernitásával fenyegető, elmozdulásaival is zártnak ható, tetőzött - ha tetszik, "napfogyatkozott" - díszletében, s marad persze a tömegjelenetek egy-egy ügyes megoldása, mint amilyen az idős Koestler kérdésére ("Figyelnek még rám?") adott néma, ám mozgalmas válasz.
A zenedráma jellegéből fakadóan az énekes szólisták közül csak kevesek számára kínálkozott valódi szerep. A lábadozó, s kivételesen mikroporttal felszerelt Perencz Béla eleganciájával és hősbaritoni kiállásával mindenesetre jól kitöltötte Koestler operabéli figuráját, s ugyancsak tetszett a második feleség, Mamaine szerepét alakító Fodor Gabriella. De a legnagyobb sikert a vallatási kép két szereplője, a halálraítéltként Szegeden is excelláló Nyári Zoltán és az ideális NKVD-apparatcsiknak tetsző Gábor Géza, valamint a kis Löwy szólamát eldadogó, ígéretes tehetségű Kiss Tivadar aratta. A zenei irányítás munkáját ellátó, a partitúra finomságaira és a színpadi cselekmény alakulására egyaránt figyelmező Hamar Zsolt nagyszerű munkát végzett, és Sári József bízvást elégedett lehetett az operaházi zenekar teljesítményével is.
"A cél tehát az, hogy az előadás végén ne egy könnycseppet töröljünk ki a szemünk sarkából, hanem hogy dühösek legyünk, és érezzük úgy: tennünk kell valamit" - állt a műsorfüzetben Kovalik Balázs felelősségre ébresztő kijelentése. Nos, a könnycsepp ezúttal valóban elmaradt. Igaz, jobbára a düh is.
Magyar Állami Operaház, november 28.
